3. " Please don't scream!"

Aloha! :)
Tudom, szerdára ígértem a ezt a részt, de elfoglaltság miatt megcsúsztam egy nappal :|
Köszönöm, a 426 látogatottságot, a 2 követőt :)
Sajnos egy rossz hírrel is érkeztem...
A következő 1-2 hétben program hátán program lesz, így még egy "kb-időpontot" se tudok mondani :(.

C.

Reggel, pontosabban hajnali öt órakor Nicki Minaj Pound The Alarm című száma ébresztett. Ami azt jelentette, hogy körülbelül hét és fél óra múlva Londonban leszek. Kikapcsoltam az ébresztőm és elindítottam a zenelejátszóban ugyanezt a számot. Általában akkor csinálom ezt, ha még nem vagyok teljesen ébren.
- Lisa nem lehetne halkabban? Valaki még csak most kelt – kiabálta fel apa.
- Én is most keltem – kiabáltam vissza és lejjebb vettem a hangerőből. Hiába van július, Londonban az időjárás többnyire esős így, egy cicanadrágot és egy hosszított feliratos pólót vettem fel. Beraktam a laptopom a laptoptáskába a töltővel együtt. A bőröndben lévő ruhák tetejére ráraktam, plusz a telefonom töltőjét is, aztán behúztam a cipzárt. Most már csak a kézipoggyászomat kell összerakni. Angol mániásságomnak köszönhetően volt egy britzászlós oldaltáskám. Beletettem az útikönyvet, a vörös pöttyös könyvet, a fülhallgatómat, a pénztálcámat, az útlevelemet és végszükség esetére az mp3-mamat is. A szokásos reggeli teendők elvégzése után leszaladtam, illetve csak szaladtam volna, de a bőröndöm visszarántott, így bezuhantam a szobámba.
- Rosalie! Mi történt? –kiáltotta anyu.
- Semmi.
- Akkor mi volt ez a nagy puffanás?
- Megbotlottam. – válaszoltam és közben stratégiát változtatva tolni kezdtem a bőröndömet. Összefutottam apuval a lépcső tetején. Elvette tőlem a bőröndöt és lecipelte a földszintre. Miután letette a nappaliban, megkérdezte, hogy úgy mégis hány évre pakoltam be.
- Csak két hétre.
Anyu szólt, hogy menjünk reggelihez, amikor megpillantottam a vezetékes telefont. Kihúztam a mobilom a táskából és felhívtam Alexist. Miközben kicsengett, az órára néztem. Öt óra huszonkettő.
- Tessék? – szólt bele egy álmos hang.
- Lexi – kiáltottam – Ébredj! Öltözz!
- Mi van?
- Ma indulok, Londonba nem emlékszel?
A vonal másik néma csend.
- Lexi ott vagy? – érdeklődtem.
- Aha – mondta már egy teljesen éber hang – Bevetted?
Megkönnyebbültem felsóhajtottam, Lexi pedig jól kiröhögött.
- Öt ötvenkor ott leszek.
- Oksa. Szia.
- Szia.
Beballagtam a konyhába és meglepődtem. Anyu gofrit sütött reggelire. Elővettem a nutellát és megettem kb. nyolc darabot. Apu csak kávét ivott, anyu viszont megevett hármat, de nutella helyett eperlekvárral. Reggeli után anyu azt mondta nem kell segítenem, inkább nézzem át a listám. Így kihoztam azt a bizonyos „Te jó ég Londonba megyek, mit kell vinnem” listát (két A/4es lap) és pipálni kezdtem. Amikor a lista végére értem úgy döntöttem átrakom az oldaltáskámba a digitális gépem. Apu meg is lepődött, hisz imádok fényképezni. Csengettek. Éppen behúztam a cipzárt amikor Lexi rám ugrott.
- Good Morning! – köszöntem az ő „Jó reggelt”-jével egyszerre, mire ő meglökte a vállamat.
- Na! Még Magyarországon vagy!
Mindketten felültünk, de a következő pillanatban egy nagy világosbarna folt leterített előző helyemre és az arcomat kezdte nyaldosni.
- Naaa! Believe.
Hat óra előtt pár perccel bepakoltunk az autóba. Lexi-vel hátul ültünk. Az ablakon kifele bámulva egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megrándul a táskám vállpántja.
- Mit csinálsz? – érdeklődtem.
- Csak egy kis útravaló – kacsintott a BFF-em. Belenéztem a táskámba. Egy nagy zacskóban a kedvenc édességeim voltak.
- Köszi – öleltem meg.
- Nincs mit.
Az út hátralevő részében megbeszéltünk mindent. A repülőtéren már ki volt írva a digitális kijelzőn a gépem.
- Fényképezz le mindent! – mondta Lexi.
- Szerinted nem tenném azt?
- De, csak nehogy elfelejtsd!
- Ha rajtam múlva kisfilmet csinálnék.
- Na, az már biztos – nevette el magát Lexi.
- Vigyázz magadra! – ölelt meg anya.
- És kerüld el a fiúkat! – mondta apa komolyan.
- Meglesz! – válaszoltam gyorsan. Ne most vájkáljunk a múltba. Csoportos ölelés után elindultam. Anyu szemében könny csillogott, Lexi pedig vigyorgott. Egy húsz és huszonöt közötti srác odajött hozzám.
- Ne segítsek? – érdeklődött kedvesen. Uniformisban volt, így bíztam benne.
- De az jó lenne.
- Melyik járat?
- Londoni – válaszoltam mire mosolyogni kezdett. – Mi az?
- Steward vagyok, és egy gépen leszünk – magyarázta. Becsekkolás után végre valahára leülhettem. Fényképezőgépemet elővéve dokumentáltam mindent. Az ülésem számát, az ablakból kinézve a felszállópályát, stb. Miután elraktam a gépem, bevettem egy rágót, ami eddig teljesen kiment a fejemből. Még jó, hogy Lexi gondolt rám. Ömm, izé, rágómániás vagyok.
- Jó reggelt! – állt meg a folyosó felöli ülés előtt az imént megismert steward – Horváth Bence vagyok. Ma én fogom kiszolgálni. Ha bármire szüksége lenne, csak jelezze, kérem. – vigyorgott – Kellemes utazást.
Továbbment és minden utasnak elmondta a betanult szöveget.
- Üdvözlök mindenkit. Itt a kapitány beszél. Nemsokára elkezdjük a felszállást. Kérem, aki még nem tette, foglalja el a helyét. Megértésüket köszönöm. További szép napot! – hallatszott a hangszórókból. Újra elővettem a gépem és beállítottam sorozatfotó módra. Tizenhat képet készített egymás után a felszállásról. Párszor ezt még eljátszottam, így szinte az egész felszállás megvan.
- Hű – suttogtam, amikor megláttam a felkelő napot.
- Most utazol először?
- Igen – válaszoltam és elraktam a gépem.
- Hogy hívnak? –érdeklődött a mellettem lévő székből Bence.
- Rosalie Breath.
A nevem hallatán meglepődött. Először úgy nézett rám, mint aki szórakozik, de mivel teljesen komoly fejet vágtam, elhitte.
- Hogy-hogy ilyen jól beszélsz magyarul?
- Apa angol, de amikor anyuval összeházasodott Magyarországra költözött.
- És a Rosalie-t, hogy becézik?
- Rose… de Lisa-nak hívnak.
- Oké Lisa. – mosolygott – Szólíts csak Bennek.
- Oké Ben – utánoztam mosolyogva. – Nem tudod véletlenül, hogy valaki ül-e itt? – böktem a mellettem lévő székre - ahol ült.
- Egy pillanat – állt fel és eltűnt. Én addig az ablakon kifele nézelődtem. Nem volt sok látnivaló, de az a nem sok gyönyörű volt.
- Oké! – huppant le mellém Ben – A papír szerint egy külföldi srác helye ez itt – mutatott oda ahol éppen ült.
- De akkor… - akartam kérdezni, hogy hol van a srác, amikor egy idősebb férfi egyenruhában megállt Ben mellett. – Ben ugye nem zavarod az utasokat?
Mielőtt még válaszolhatott volna új barátom, megszólaltam.
- Nem, nem zavar. Ellenkezőleg, jó társaság. – mosolyogtam.
- A „külföldi srác” – fogalmazott Ben szavaival az idősebb steward – pár percen belül itt lesz.
Ben felállt a székből és szalutált – Értettem.
Én pedig elnevettem magam. Steward egy mosolyt megeresztve tovább sétált.
- Akkor, szia. További kellemes utazást! – köszönt el Ben.
- Köszi. Szia.
Egy ideig gondolkoztam mit csináljak, végül úgy döntöttem zenét hallgatok. Kivettem a fülhallgatómat és a telefonomat a táskámból. Betettem a fülest és Alex Clare Too Close című számát indítottam el. Kivételesen nem hallgattam túl hangosan, így amikor a „külföldi srác” beült(?), szinte beesett mellém hallottam, hogy azt mondja kétségbeesett hangon:
- Please don’t scream!
Megérintettem a stop gombot.
- Mért sikítanék? – érdeklődtem. Igen fura arccal nézett rám, aztán leesett. Ő angolul beszélt, én magyarul válaszoltam.
- Mért sikítanék? – kérdeztem immár angolul. Arcvonásai megenyhültek és ő is érdeklődve nézett rám. Jobban szemügyre vettem. Kissé borostás arc, napbarnított bőr, fekete haj, középen benne egy szőke csík. Arca nagy részét eltakarta egy fekete napszemüveg, fején pedig egy baseball sapka volt.
- Mért sikítanék? – ismételtem meg harmadszorra.
- Csak, mert… nem fontos. Bocsi – mondta és halványan elmosolyodott.
- Oké – vontam vállat – Hogy hívnak?
Egy pillanatra döbbenten nézett rám, aztán fura dolgot mondott.
- Ha nem baj, inkább nem mondom el.
Most rajtam volt a sor, hogy döbbenten nézzek.
- Értem. Szóval titokzatos srác – kezdtem, mire újból elmosolyodott – Mért repülsz Londonba?
- Mert ott lakom.
- Ohh. Mázlista.
- És te elárulod a nevedet?
- Nem – makacsoltam meg magam – Amíg nem tudom a tiédet.
- Oké titokzatos lány. És te mért mész Londonba?
- Szülinapi ajándék.
- És meddig maradsz?
- Két hét. Sajnos.
- Meddig maradnál?
- Egy hónap… egy év…
- Értem. De azért nem hiányozna a családod?
- De, vagy hazalátogatnék minden hónapban, vagy kijönnének velem.
- És hol fogsz lakni?
- A bátyámnál.
Kérdően nézett rám, várva, hogy ezt jobban kifejtsem, amikor rájöttem, hogy folyton csak ő kérdezett.
- És milyen London? – tereltem el magamról a figyelmet. Elmosolyodott. Oké, ezt elég béna volt. Mindegy. Mesélni kezdett, én pedig figyelmesen hallgattam.
Homokos parton sétáltam. A hullámzó víz néha eláztatta a lábamat. Végignéztem magamon. Fekete bikiniben voltam, felette pedig a kedvence fehér alapon, fekete írásos felsőm, ami combközépig ér. Egy aranyszínű kutya futott felém. Amikor közelebb ért hozzám, felismertem.
- Believe! – kiáltottam. Mellső mancsait felemelte. Még az sem zavart, hogy homokos lett a felsőm. Aztán hirtelen lehuppan hátsójára és farkcsóválva csaholni kezdett. Nem rám nézett, hanem el mellettem. Két erős kar átölelt hátulról és magához húzott. A ”fogva tartóm” valamit suttogott, de nem értettem, majd közelebb hajolt a nyakamhoz és megpuszilta. Beleborzongtam. Felnéztem. A srác volt az, akit a repülőn ismertem meg és nem mondta el a nevét.
- Hé! Ébredj! – suttogta. A következő pillanatban eltűnt minden. A srác, Believe, a tengerpart.
- Hé! – rázott meg gyengéden valaki. – Nemsokára leszállunk.
- Mi? – néztem fel kómásan, aztán leesett. – Bocsi – kezdtem, de félbeszakított.
- Semmi gond. Aranyos voltál.
A mondat második felét hallva pár árnyalattal élénkebb lettem. Eddig még ilyen sose volt. Feljebb tornásztam magam a székben.
- Mit álmodtál? – érdeklődött.
- Hááát… azt hiszem Folkestone-ban* voltam a parton. Te is benne voltál – itt elmosolyodott – és Believe is.
- Believe?
- A kutyám.

Megint elmosolyodott. A mosolya valamiért arra késztetett, hogy én is mosolyogjak. De ez nem tartott sokáig, ugyanis megláttam a kezében a mobilom. Rövid gondolkodás után rájöttem, hogy az ölembe ejtettem, amikor leült mellém.
- Hééé! Az mért van nálad?
- Nyugi csak a zenelistádat néztem meg. Elég vegyes az ízlésed. Viszont egy biztos. Nem vagy német.
Mi van? Hogy jönnek ide a németek? Összezavarodott arcomat látva folytatta.
- Nincs akcentusod. Nagyon jól beszélsz angolul. Hol laksz?
- Magyarországon.
- Még így se tiszta mért beszélsz ilyen jól angolul.
- Legyen az az én titkom. – mosolyodtam el. – Visszaadnád?
- Persze.
- Egyébként te vagy az első.
- Milyen első? – kérdezte zavartan.
- Te vagy az első, aki nem ”fura” ”érdekes” ”különös” és hasonló jelzőkkel illette a zenei ízlésem. Te vagy az első, aki eltalálta.
Miután elraktam a telómat észrevettem, hogy a srác engem bámul.
- Mi az?
- Semmi – mosolygott – Tetszik a pólód.
- Köszi. – mosolyogtam. Az elején nagy régies betűkkel az áll, hogy „I’m not perfect. Never have been. Never will be”. Körülötte kisebb betűkkel olyanok voltak, mint például „I’m good at falling in love with people I can’t have” „Everything happenfor reason” „I still remember the first day when I met you” „Poor little girl still waiting for happy ending” „If it makes you happy, do it. If it doesn’t, then don’t” „You’re born and then you die but in between you can do anything you want”… és így tovább. Nem véletlenül ez a kedvenc pólóm. – A tiéd is jó.
Az ő pólóján, fehér alapon, egyszerű fekete betűkkel egy „Cool kid don’t dance” felirat volt.
- Köszi – mondta, majd a következő pillanatban egy feketébe öltözött férfi jelent meg. Kedvesen, de egyben idegesen mosolygott.
- Szia – köszönt és már hadarta is volna tovább, amit akart, de én megszólaltam.
- Üdv. – köszöntem. Ezt a pillanatnyi szünetet kihasználta a srác és oldalba bökte a fekete ruhás férfit. Ő kérdően nézett rá, majd lehajolt. A srác súgott valamit a férfi fülébe, mire ő döbbenten nézett rám. Most mi van? Összeszedte magát majd megszólalt.  – Gyere! Siess! A többiek már várnak!
- Oké – ugrott fel mellőlem a fiú – Örülök, hogy megismertelek. Bár a nevedet még mindig nem tudom…
- Én sem a tiédet – vigyorogtam.
- Az titok marad.
- Akkor az enyém is – mondtam, mire elnevette magát – Szia.
- Szia – mosolygott.
Előszedtem az útikönyvem. Fellapoztam, amikor leült mellém Ben.
- Már el is ment a szépfiú?
- Tessék? – döbbentem le.
- Mindegy – legyintett mosolyogva – Egyébként aranyos voltál.
- Ne kezd te is!
- Oké. Akkor inkább – kapta ki a kezemből az útikönyvet – hol kezdjük?
- Ott, hogy visszaadod – vettem vissza könyvet.
- Na, már – nézett rám boci szemekkel.
- Jól van. Tessék – adtam oda neki – De akkor oda teszed, ahova én mondom – emeltem fel a pink, neon zöld és neonnarancsságra öntapadós jelzőnyilakat. Leszállásig ezzel elvoltunk. Direkt utolsóként szálltam le, hogy Ben ott legyen mellettem, ha esetleg eltévednék. London nagy város, ergo a reptere is az.
- És mikor indulsz haza?
- Két hét múlva, szombat délután. – mondtam kicsit szomorúan, aztán teljesen felvidulva rohanni kezdtem.
- Chris – ugrottam a bátyám nyakába.
- Lisa – ölelt szorosan magához.
- Hello – köszönt Ben amikor odaért hozzánk.
- Jujj bocsi – néztem rá bűnbánóan, ugyanis ő húzta fél szobámat, ömm illetve a bőröndömet, én pedig őrült módjára rohanni kezdek szó nélkül.
- Semmi baj – mosolygott Ben. Chris Ben-t méregette, Ben pedig Chris-t.
- Ohh… tényleg. Chris ő itt Ben. Ben ő itt Chris.
- A bátyád?
- Igen.
- Hasonlítotok.
Ez a kijelentés mindkettőnket megmosolyogtatott.
- Köszönök mindent – öleltem meg – De tényleg.
- Áhh semmiség. Örülök, hogy megismertelek, de most mennem kell – adott egy puszit az arcomra Ben.
- Én is örülök. Szia.
- Szia.
Miután Ben távozott Chris kérdően nézett rám.
- Mi van?
- Ő meg ki?
- Ben. Steward. Vele… is beszélgettem a gépen.
- És ez mit takar?
- Jajj már! Semmit! Szimplán beszélgettünk. Ne légy olyan, mint apa.
- Jól van, na! Csak féltelek. Te vagy az egyetlen húgom.
- Te meg az egyetlen bátyám – nevettem – Miután tisztáztuk a családi kapcsolatokat, az előzőhöz visszatérve… Ő – utaltam Ben-re – Nem olyan. Nem akart semmit. Csak beszélgettünk.
- Honnan tudod, hogy ő „nem olyan”?
- Mert jó emberismerő vagyok – közöltem.
- Tényleg?
- Tényleg. Apa nekem azt mondta, hogy kerüljem a fiúkat, de persze téged is felhívott, hogy figyelj rám és gondolom, kérdezz is ki.
- Igazad van. De azt mondtad, hogy „vele is beszélgettél” … ki volt még a másik?
- Ajj csak egy srác – legyintettem és tudtam, hogy ezzel kiakasztom.
- Csak egy srác? Az elmúlt két és fél órában megismerkedtél két fiúval is. Nem gondolod, hogy el kellene kezdened mesélni?
- Nem… mért? – kérdeztem tettetett szőkeséggel.
- Mért? Hát azért mert…
- Menjünk már! Éhes vagyok! – szakítottam félbe nyavalygásommal.
- Rendben. Menjünk – egyezett bele, de tudtam, hogy a múltban történt dolgok után nem hagyja annyiban ezt a témát. Az út úgy telt, hogy én a kocsi ablakára tapadva néztem a várost, Chris meg magyarázott, hogy mi micsoda. Amikor lefékezett egy tipikus angol ház előtt álltunk, egy sötétbarna hajú szép lány jött ki az ajtón.
- Isten hozott – üdvözölt angolul aztán lesett, hogy ő Hayley. Ma már annyit váltottam a két nyelvet, hogy az agyam rögtön átkapcsolt angolra.
- Örülök, hogy végre személyesen találkozhatunk – ölelt meg.
- Szia. Én is – öleltem vissza.
Mikor beértünk a házba megéreztem a sült csirke finom, fűszeres illatát.
- Fent van a szobád. Gyere, megmutatom – mondta Chris.
- Figyelj, már dél van és korán kellett kelnie… - kezdte Hayley, de félbeszakítottam.
- Kajaaaaa! – kiáltottam magyarul ”kulturáltan”, lerúgtam a cipőmet és befutottam a konyhába. Chris elnevette magát, majd elmagyarázta Hayley-nek, hogy ez nálam természetes.
- Ülj csak le és vegyél, amennyit akarsz – mondta Hayley amikor bejöttek utánam.
- Biztos így gondolod? – érdeklődött Chris.
- Tudom, mesélted, hogy imád enni, de szerintem marad nekünk is.
- Meséltél rólam? – néztem nagy szemekkel bátyámra és megállt a kezemben a kés.
- Igen.
- És miket mondott? – érdeklődtem Hayley-től, mert Mr. Bő Beszéd nem igen akart nyilatkozni.
- Szeretsz enni, de nem hízol. Ha valamit akarok neked mondani, akkor álljak közvetlenül melletted vagy írjam meg sms-ben, mert a telefonod mindig nálad van, és sose veszed ki a fülhallgatót a füledből. Szeretsz olvasni, twitterezni. Nem vagy az a tipikus tini lány, aki agyonsminkeli magát, szoknyának nem nevezhető göncökben jár és legfőképp – ami számomra nagyon érdekes –nem érdekelnek a sztárok. Érdekes, hogy szinte mindent megeszel kivéve a zöldségeket. Abból csak a krumplit, salátát, kukoricát és répát szereted viszont, a répát csak nyersen eszed meg. Imádod az angol nyelvet és mindent, ami vele kapcsolatos. Kedvenc színed a lila. Odavagy a misztikus dolgokért. Szeretsz utazni. A zenei ízlésed nagyon vegyes, ami jó és egyben rossz is – mosolygott Hayley – Bár az utolsó dolgot nem nagyon értem.
- Hű – dünnyögtem – Tényleg mesélt rólam. A zenei ízlésem valóban nagyon vegyes. A jó oldala, hogy szinte minden dalt meghallgatok. Szerintem a rosszat arra értette drága bátyám, hogy még nem hallottad, amikor max hangerőn rockot vagy nu-metált hallgatok.
- Így már értem – biccentett Hayley, majd elkerekedett szemmel nézett rám – Rockot hallgatsz?
- Nem akarod te azt hallani – ült le az asztalhoz Chris.
- Mért? Egész jó kis számaim vannak.
- Majd valamikor belehallgatok – mondta Hayley. Mindenki kivette a magának való adagot és boldogan vettem tudomásul, hogy én eszek megint a legtöbbet. Az én adagomat megközelítő csak a bátyámé volt.
- Ne kezd – szólt rám.
- Mit? – néztem ártatlanul.
- Biztos, hogy nem szoktál le róla – emelte fel a villáját.
- Tényleg nem. Na, benne vagy?
- Nem!
- Miről van szó? – kérdezte Hayley.
- Drága jó húgomnak van egy ”játéka”.
- Milyen játék? – érdeklődött a lány.
- Köztudott, hogy én eszek a legtöbbet. Általában Chris mindig sokat mer ki, de nem eszi meg mind. Ilyenkor mindig fogadásra bírom és nyerek.
- Ez nem is olyan rossz – mosolygott Hayley – Na, biztos rég ”játszottátok”.
- Legyen – dünnyögte Chris – Mi a tét?
- Ha nyerek… akkor nem apáskodsz annyira felettem – nyújtottam a kezemet felé.
- De ha én nyerek, akkor azt teszed, amit mondok – szabta meg ő is a feltételét.
Ezután kezet ráztunk és – végre valahára – ebédelni kezdtünk. A tőlem megszokott lassú tempóban ettem, közben pedig az étkezőt vettem szemügyre. A fogadásunk eredménye az lett, hogy én még repetáztam is, viszont Chris nem bírt többet enni, maradt pár szem pirított krumpli a tányérján és saláta a kistányérjában.
- Ne felejtsd el betartani! – raktam a mosogatóba a tányéromat, mire Hayley felnevetett.
- Nagyon vicces – morgott a bátyám.
- Naaa! Tudod, hogy szeretlek. Csak nem akarom, hogy apa „Hogy vigyázz Rosalie-ra Londonban” bővített különkiadását pontról pontra betartsd.
Ebéd után a szobámba feküdtem az ágyon és zenét hallgatva olvastam, a mamáéktól kapott könyvet.
- Nem kellene kipakolnod? – húzta ki a fülemből a fülest Chris.
- Áh, még ráér – legyintettem – Amúgy jól emlékszek, hogy idefele jövet elmentünk a Hyde Park mellett?
- Igen, mért?
- Te már itt laksz, neked ez természetes… hahó! Én itt még turista vagyok! Látványosság! – emeltem fel a mellém dobott útikönyvet.
- Úgy mégis hány könyvet hoztál magaddal?
- Meg fogsz lepődni – mondtam és egy kis hatásszünetet tartva folytattam – Csak ezt a kettőt.
- Túltettél magadon. – biccentett elismerően.
- Aha, vagy csak reméltem, hogy itt is lesznek könyvek – nevettem el magam – Na, akkor, hogy jutok a Hyde Parkba?
- Te komolyan első nap, ebéd után el akarsz menni várost nézni? – kérdezte, de mivel komoly fejet vágtam folytatta – Öt perc kocsival.
- De nekem nincs jogsim – néztem rá értetlenül.
- Te azt hitted hagyom, hogy egyedül elmész a Parkba?
- Természetesen.
- Persze. Hogyne – mondta gúnyosan bátyám.
- Hé! Ez nem igazság! Nem emlékszel a fogadásra? – emeltem fel a hangom.
- De. De nem mész el egyedül!
- De igen!
- Mi a baj? – jött be Hayley a szobába.
- Nem akar elengedni a Hyde Parkba – panaszoltam szomorúan.
- Chris!
- Nem fogom elengedni tizenhét évesen egyedül Londonba csak úgy! – kötötte az ebet a karóhoz bátyám.
- Elfelejted, hogy alig két hónap múlva tizennyolc leszek. És tudok magamra vigyázni!
- Ugyan Chris. Engedd el! Mindjárt tizennyolc lesz, és ez csak egy park! – kérte férjét Hayley, mire ő rövid mérlegelés után feladta és megengedte, hogy elmehessek.
- Köszi! – ugrottam fel az ágyról és letámadtam a bőröndömet.
- Mit keresel? – értetlenkedett a bátyám.
- Futócuccot.
- Mit? – kérdezték egyszerre.
- Összekötöm az hasznost a kellemessel. Futok, és közben megnézem a Hyde Parkot. Így kevesebb az esélyen annak, hogy bajom esik. Nem egy turistát látnak majd, hanem egy futó lányt.

- Nem is rossz elgondolás – értett egyet Hayley. Mindketten kimentek a szobámból én pedig egy fekete melegítőalsó és egy hozzátartozó világoskék melegítő felső mellett döntöttem. Alá vettem egy fekete ujjatlant. Zsebre vágtam a telefonom és bedugtam a ruhám alatt felvezetett fülhallgató végét a csatlakozóba. Leslattyogtam és felhúztam a sportcipőmet.
- Merre jutok el leggyorsabban a Parkba? – érdeklődtem Hayleytől. Elég részletes útbaigazítás után még hozzátette, hogy Chris a nappaliban ”duzzog”. Elképzeltem, ahogy a huszonhárom éves bátyám duzzog és elnevettem magam. Megköszöntem az útbaigazítást és kiléptem a házból. Benyomtam a zenelejátszót és elkezdtem lassan kocogni. Elvbe gyalog negyed óra. Az én tempómban… mindegy. Majd odaérek.

*Folkestone - Angliában található, vízparti város