~ Sad or bad news? Actually I think both.

Hi guys!

Nem is tudom mit írjak... :(
Talán először azt, hogy nagyon sajnálom és utálom magam.
Hogy miért?
Egy nagyon jó történetet olvastam, de az író abbahagyta. És a 'Sajnálom' bejegyzésének olvasása elgondolkoztatott. Rá kellett jönnöm, hogy nem szabadott volna (ahogy mondani szokták) ajtóstól rontanom a házba. Vagyis úgy írni egyszerre két történetet, hogy egyiknek sincs annyi fejezete megírva, hogy nyugodtan lehessen vezetni mindkettőt. A szimpla történetem (The Missing Girl) közel jár már a befejezéshez. Úgy döntöttem, hogy mivel az a legelső irományom, és nemsokára vége is lesz, először befejezem azt, majd folytatom ezt. Annyi biztos, hogy a TMG még nyáron be lesz fejezve. Hogy mi lesz ezzel a fanfictionnal? Nem tudom. Még nagyon az elején vagyok a történetnek, amit elképzeltem és bár vannak vázlataim nem tudom őket kidolgozni, mert... Szeptembertől új iskolába megyek és kollégista leszek. Még elképzelésem sincs, hogy mi lesz velem szept. 1-től (koleszos beköltözés), nemhogy a fanfic-et, hogy és mikor tudnám folytatni. És ha nem lenne elég, hogy egy történet hanyagolása miatt már megutáltam magam, még elárulok annyit, hogy a TMG és a FTMIMY mellett írók még kettőt. Nos egyik sincs publikálva, csak néhányan olvasták eddig a kezdeteket. Annyit elárulok, hogy az egyiknek a címe I Don't Know What Happened a másiknak pedig Deal with God. Nem másolom be a rövid leírásokat, mert akkor csak még jobban felidegesíteném magam azzal, hogy nem csak cserben hagyom az olvasóimat, de még esetleg felkelteném valaki érdeklődését, és amikor visszajelezne, muszáj lenne azt írnom: Sajnálom nincs időm befejezni.
 
Nos, tehát, mint már említettem a TMG be lesz fejezve (reményeim szerint kedd-szerda körül új résszel jövök).

Bárhogy döntök, mindenképp írni fogok, hogy pontosan mi lesz.

Köszönöm az 1910 látogatottságot. 
Köszönöm a 9 feliratkozót.
Köszönöm  Bell-nek, Nina-nak, Ivettnek, Vikinek, Júliának, Melindának, Vandának, DreamerGirl-nek, és Orsinak a kommenteket.
Köszönöm a díjjat. 
Köszönöm minden életjelet magáról nem adó olvasómnak is, hogy itt voltak.
Köszönöm a biztatást Nina-nak, J.-nek, és S.-nek.
Köszönöm a biztatást és a részek ellenőrzését Bell-nek, Orsinak, A.A.-nek. 
Köszönöm, hogy  Magyarországról, Romániából, Németországból, Oroszországból, az USA-ból, Szlovákiából, UK-ból, Ukrajnából, Hollandiából, Ausztriából, Kínából és Szerbiából is ellátogattatok a blogomra. 
Röviden, tömören köszönök mindent.   

C.

7."Csak nézz rá! Boldog!"

Hei!
Itt is lenne az újabb rész. Remélem elnyeri a tetszéseteket! Egyszer már említettem VALAKI-t, és ma boldogabb lett a szokásosnál, remélem ezzel a résszel még boldogabb lesz :).
És végül szeretném megköszönni a 1676 látogatottságot és a 9 feliratkozót!

C.

- Szia Niall! – hallottam Hayley vidám hangját.
- Szia Hayley! – köszönt Niall is.
Nehezen, de tettem még pár lépést előbbre, és megláttam Niall-t, aki lépteim zajára felnézett. Lesétáltam a lépcsőn, végig a szemébe nézve. Nem tudtam elszakítani a tekintetem a gyönyörű szempárról. Ajkai elnyíltak, de egy szó sem hagyta el a száját. Fekete csőnadrágot, vörös, három gombos pulóvert viselt, aminek az ujjait feltűrte, és alatta egy egyszerű fehér pólót. Szívdöglesztően festett.
- Szia Niall! – léptem elé.
- Szia Lisa! – nyújtotta karját, én pedig belekaroltam – Mehetünk?
- Igen – mosolyodtam el.
- Érezzétek jól magatokat! – búcsúzott Hayley és becsukta utánunk az ajtót. 
- Gyönyörű vagy! – súgta Niall a fülembe.
- Köszönöm! – pirultam el, és örültem, hogy már esteledik, így nem annyira észrevehető a szavai által kiváltott reakcióm.
Niall úriember módjára kinyitotta előttem az ajtót, majd megvárta még beülök, és becsukta. A kocsiról sokat nem tudok elmondani, csak azt, hogy fekete és a márkája Range Rover. Nem vagyok valami nagy kocsi-fan, ezt is csak az egyik filmből tudom. Időközben Niall is beült az autóba, és elindultunk.
- Lisa… - nézett rám mosolyogva Niall.
Milyen édes mosolya van.
- Az utat nézd, ne engem! – utasítottam mire elnevette magát.
Oké van, ami nem tökéletes ebben a fiúban?
- Értettem – mosolygott még mindig Niall – Holnap neked mikor jó?
- Hmm? – nem értettem a kérdés. Mi lesz holnap?
- Ma, a parkban beleegyeztél, hogy körbevezessünk Londonban – emlékeztetett Niall.
- Juj, tényleg. – jutott eszembe. Hogy lehetek ilyen feledékeny?
- Figyelj, most, hogy tudod, kik vagyunk, megértem, ha nem akarod, a holnapi programot.
- Niall… egyszer már elmondtam, és szerintem Hayley is. Attól még, hogy bármelyik embert megkérdezném, hogy „Ismered a One Directiont?” és a válaszuk az lenne „Persze! Imádom őket!”, én még mindig ugyanúgy tekintek, rád/rátok, mint egy szimpla emberre. Nem fogok sikítozni, nem fogom világgá kürtölni, hogy „Találkoztam a One Direction-nel!” Tudom, hogy ez eléggé hihetetlen, de én ilyen vagyok. Soha életemben nem voltam elszánt rajongó. Igen, zenét hallgatok, de ha szembejönne velem, mondjuk a… Green Day, akkor simán elmennék mellettük.
- Ezt tudom, értékelem és el sem hiszed, hogy ennek mennyire örülök, de… Ha velünk leszel, nekünk muszáj beöltözni, hogy fel ne ismerjenek. És ha egyszer felismernek, akkor már villog a vaku, és bekerülsz másnap a címlapra. Egy csepp igazságot sem tartalmazó cikket írnak rólad, egy rosszul megfogalmazott mondatból ezerféle variáció születik és a végére teljesen más jön ki, mint amit mondtál.
- Niall, két szó: nem érdekel. Én ma csak veled szeretnék lenni, és jól érezni magamat. Holnap pedig veled és a barátaiddal felfedezni Londont.
- Hihetetlen vagy.
- Tudom – vigyorogtam.
- Akkor holnap mondjuk… fél tíz? – állította le az autót Niall.
- Az jó lesz.
Niall kiszállt, átsietett az én oldalamra, és kinyitotta nekem az ajtót, majd kisegített a kocsiból. Hmm, a mennyekben vagyok? Egy kisebb étteremmel találtam szembe magam. Niall egy gombbal bezárta az autót, majd kissé bizonytalanul, de megfogta a kezemet. Összekulcsolt ujjakkal sétáltunk a bejárathoz, ahol egy kedves, idős néni fogadott minket.
- Jó estét! – köszöntünk egyszerre Niall-lel.
- Jó estét fiatalok! – mosolygott a néni – Niall rég láttalak errefelé.
- Szívesen jönnék, de sok a munka – sóhajtott Niall – Meg tudtad oldani?
- Persze, neked bármit – mosolygott aranyosan a néni, majd intett, hogy kövessük.
Mi ez a titkolózás? Niall mondandója, egy picit megijesztett. Nem attól féltem, hogy holnap a címlapokra kerülök, hanem a magánéletes résztől. Vajon ha valaki felismer minket, akkor már egy vacsorát se lehet elfogyasztani nyugodtan, anélkül, hogy megzavarnának?
- Így gondoltad ugye? – kérdezte a néni, akinek még mindig nem tudom a nevét.
- Igen. – Niall szája fülig ért, majd megölelte a nénit – Köszönöm Grace!
- Nemsokára jön Brad! – intett Grace, majd eltűnt.
- Tetszik? – kérdezte félve Niall.
- Nagyon – nyomtam egy puszit a fiú arcára.
Az étterem teraszán álltunk, de csak egyetlen asztal volt kitéve két székkel. Ízlésesen meg volt terítve. Az étteremből kivezető ajtó – szerintem – be volt zárva, és a sötétítőfüggöny el volt húzva. Tökéletesen rajongómentes. Niall kihúzta nekem a széket, majd miután ő is leült elnéztem a másik irányba. Nem sokat lehetett látni, mert erdő vette körül az udvart.
- Jó estét – köszönt egy pincért, gyanítom Brad – Sikerült választani?
- Ömm, Sunday roast-ot ma is csinálnak?
- Természetesen – válaszolt mosolyogva Brad.
- Akkor én azt kérnék.
- És ön? – fordult Niall felé, a pincér.
- Egy bubble and squeak lesz.
- Innivaló?
- Sprite – mondtam ki gondolkodás nélkül.
- Cola – válaszolt Niall.
Miután Brad elment, rögtön letámadtam Niall-t a kérdéseimmel.
- Sztároknak mindent lehet? – kérdeztem mosolyogva.
- Ma délután arról panaszkodtál, hogy itt vagy második napja Londonban és még semmi hagyományosat nem ettél, gondoltam ez a hely tetszeni fog. Grace-t pedig az X-faktor alatt ismertem meg, amikor egyszer idejöttünk ebédelni. Bár egyre kevesebbet jártunk ide, Grace elmondta, hogy bár itt csak hagyományos angol ételeket csinálnak, ha szeretném, akkor ír ételeket is főznek.
- Értem. Mesélnél magadról, az X faktorról, meg úgy az életedről? – kértem.
Niall-t kissé meglepte kíváncsiságom, de belekezdett.
- Írországban születtem, és tizenhat éves koromig Mullingarben laktam anyával, és a bátyámmal Greggel. Kiskoromban, körülbelül öt éves lehettem, amikor anya és apa elváltak. Mivel még kicsi voltam, nem annyira viselt meg, és a szüleim továbbra is jó kapcsolatot ápolnak. Emlékszem, úgy fedezték fel a „tehetségem”, hogy egyik nap bevásárlásból mentünk hazafelé, szólt a rádió, nekem pedig megtetszett a szám. Amikor jött a refrén én is énekelni kezdtem. Anyáék először azt hitték, hogy a rádióból jön, majd észrevették, hogy én éneklek így. Nemcsak anyáék, de a barátaim is bíztattak, hogy menjek el az X faktor meghallgatására. Soha nem hittem, hogy bekerülök. Viszont a fiúk kategóriába már nem jutottam be, és ekkor javasolta Nicole, hogy álljak össze négy másik sráccal, és alakítsunk csapatot. Aznap megismertük egymást, és sokáig gondolkodtunk a csapatnéven, majd Harry előállt a One Direction-nel. A magyarázata azt volt, hogy úgyis egy irányba haladunk. Mindenki beleegyezett. Simon lett a mentorunk. Hihetetlen volt, hogy hétről hétre továbbjutottunk. Végül, amikor benn voltunk az első háromban, szinte a felhők felett éreztem magam. Bár akkor kiestünk, de ahogy egy Directioner mondta: Elvesztették az X faktort, de megnyerték a világot!
Időközben kihozták a vacsorát, de Niall továbbra is mesélt én pedig figyelmesen hallgattam. Olyan átéléssel mesélt, mintha újra ott lenne. Öröm volt ránézni. Imádta, amit csinált, ehhez semmi kétség nem fér.
- Öm… bocsi, hogy közbeszólok, de mi az a Directioner?
- Így hívjuk a rajongóinkat. – magyarázta mosolyogva Niall.
- Oh, így már értem. Kérlek, folytasd.
- Emlékszem napra pontosan, 2011. szeptember 11-én megjelent az első kislemezünk, a What Makes You Beautiful, aztán jött a Gotta Be You november 13-án. Az első lemezünk pedig november 21-én Up All Night címmel. 2011 végén pedig elindult az első önálló turnénk, az Up All Night. Jó érzés volt látni, és tudni, hogy több millióan várnak ránk, hogy halljanak minket énekelni, és láthassanak. Mind az öten élveztük a turné minden egyes napját. Koncertek mellett interjúkra, fotózásokra jártunk, klipeket forgattunk és volt, hogy meglepés koncerteket is szerveztünk.  Bárhova mentünk, jöttek utánunk, fényképeztek minket, sikítoztak. Volt, hogy egyes koncerteken velünk énekeltek. Az, az érzés, hogy kívülről tudják minden dalunkat, felemelő volt. Aztán 2012 novemberében elindult a Take Me Home turné, és előtte jött ki szeptemberben a Take Me Home CD-nk. Elvileg úgy volt, hogy augusztus elején lesz az utolsó koncertünk, de a szervezők valamit elrontottak, így június végén volt az utolsó, és a többit le kellett mondani – szomorodott el a végén Niall.
- Hű. Érdekes életetek lehet 2010. július 23. 8:22 óta.
- Hé, ezt meg honnan tudod? – csodálkozott Niall.
- Hayley egy kicsit mesélt rólatok. – magyaráztam.
- Így már értem. De most rajtad a sor.
- Hol is kezdjem?
- Az elején – mosolyodott el Niall – Nem vagy még éhes?
- Desszert?
- Egyetértek! – bólintott Niall, majd intett a pincérnek, akit én nem láttam.
- Egészségükre! Hozhatok még valamit? – emelte fel a tányérokat Brad.
- Igen, én egy Bakewell tart-t kérek.
- Nekem pedig lesz egy Crumble. – választott Niall is.
- Nos… Magyarországon élek, apa angol, anya pedig magyar. Van egy bátyám, aki itt él kint Londonban, jelenleg nála lakok. Az ő felesége Hayley. Otthon van egy Believe névre hallgató kutyám is. Általános iskola óta legjobb barátnőm Lexi, akit szinte már testvéremnek mondhatok. Bár nem egy középiskolába járunk, sok időt töltünk együtt, szerencsére csak egy utcára lakik tőlem. Rajta kívül még sok barátom van, de olyan, mint ő nincs. Általában minden őrültségben benne vagyok, kezdve az igaz-bátor-merész „játéktól” az akasszuk ki az egész tanári kart hadműveletig. Májusban érettségiztem, és szeptember kezdem az iskola specializálódását, a cukrász szakot. Legnagyobb álmom volt kijutni ide, Londonban. Imádok minden Angliával kapcsolatos dolgot. Anyanyelvi szinten beszélek angolul, de a felsőfokú nyelvvizsgám, a korom miatt még nincs meg.
- Pontosan mikor van a szülinapod?
- Szeptember 12-én.
- Tényleg? Nekem 13-án.
- És csak egy év és egy nap van köztünk – mosolyodtam el ezen a tényen.
- Cukrásznak készülsz? – érdeklődött Niall.
- Igen – válaszoltam – Miért?
- Nem tudom, első ránézésre, azt mondanám, hogy modell vagy.
- Én, egy modell? – néztem a szőkeségre furán – Egy modell nem eszik annyit, mint én.
- Pedig megvan hozzá minden adottságod.
- Senki nem tudna rávenni, hogy modell legyek.
- Miért?
- Az összes modell olyan vékony, hogy szinte elfújná őket egy kisebb fuvallat. Nem esznek, folyton fogyókúráznak, és összeesésig sportolnak. Az újságot pedig őket mutatják be, mint tökéletes lányok. Szerintem pedig mindenki, pont jó úgy ahogy van.
- Bárcsak mindenki így látná a dolgokat. – sóhajtott Niall – Nem vagy még éhes? – nézett az üres desszertes tányéromra.
- Azt hiszem, most már tele vagyok – válaszoltam azzal a levakarhatatlan mosollyal az arcomon, ami elindulásunk óta rajtam van.
- Akkor – állt fel Niall, majd kihúzott egy kendőt a zsebéből – Van egy meglepetésem – lépett mögém és bekötötte a szemem.
- Niall… - estem kétségbe – Nem látok semmit.
- Az a célom – jött kellemes hangja hátam mögül.
- El fogok esni – ijedtem meg.
- Nem fogsz – suttogta a fülembe – Csak bízz bennem.
Vettem egy nagy levegőt és bólintottam. Niall bal karjával átkarolta a derekamat, majd jobb kezét összekulcsolta az enyémmel. Lassan lépkedtünk. Egy idő után éreztem, hogy a térköveket felváltja a puha fű. Örültem, hogy nem saruban jöttem. Még tettünk pár lépést, majd Niall elengedte a kezem és mögém lépett. Levette a kendőt, nekem pedig elakadt a lélegzetem. A füves udvaron egy hosszabb út volt kirakva, minkét oldalon mécsesekkel. Niall újra összekulcsolta az ujjainkat és elindultunk.
- Tetszik? – kérdezte halkan.
- Ez annyira… gyönyörű – suttogtam.
Lassan sétáltunk a sötét égbolt alatt. A mécsesekkel kirakott út végén egy nagy piros-fekete kockás pléd volt leterítve.
- Gyere – húzott Niall a pléd felé.
Először a szőkeség ült le, én pedig kissé tétovázva kerestem helyet, de Niall megoldotta helyettem. Nemes egyszerűséggel az ölébe húzott.
- Mivel érdemeltem ezt ki? – néztem fel rá.
- Elég, hogy itt vagy, velem – nézett le rám, majd megcsókolt.
Mióta leadták a pókembert, minden lány arról álmodozik, hogy vajon milyen lehet úgy csókolózni. Szerintem nem az számít, kinek a feje merre néz, csak az, hogy azzal légy, akit igazán szeretsz. Az érzéseim még elég kuszák voltak, hisz csak tegnap ismertem meg Niall-t, és azt hittem többet nem is találkozunk. Aztán a sors úgy döntött, ha már elfáradtam Londonig, akkor találkozzunk újra. Pluszba az időjárás is rásegített, majd Niall lépett. Én pedig asszem… hogy is van annak a filmnek a címe? Három méterrel a felhők felett járok. Bár Niall mesélt magáról és én is, ezek még csak alap dolgok, és a szeretlek szónak súlya van. Nem szabad elhamarkodottam, csak úgy mondani bárkinek.
- Niall… - szólaltam meg hosszas gondolkodás után.
- Igen?
- Ma délután… amikor hazakísértél, miért csókoltál meg?
- Hirtelen kérdés – válaszolt, mire elnevettem magam – Igazából konkrétan nem tudom megmondani. Tegnap, amikor találkoztunk… végig az volt bennem, hogy meg akarlak ismerni minél jobban. De, aztán mindkettőnknek mennie kellett, én pedig otthon falba vertem volna a fejem, hogy még a telefonszámod sem kértem el. Ma pedig, újra találkoztunk, és azt gondoltam ez egy második esély. És…
- Értem.
- És a bátyád mit szólt ehhez az egészhez? – érdeklődött Niall.
- Nem tudja.
- Mi? – döbbent le a szőkeség – Miért érzem azt, hogy nekem végem?
- Miért lenne véged?
- A te leírásod alapján, a nagy és erős, mindentől óvom a kishúgom féle bátyj.
- Hát nem olyan nagy… kb. száznyolcvan-valahány centi csak.
- Tudod, hogy nem úgy értem.
- Tudom. De, hé! Ne aggódj, amikor hazaért, Hayley biztos elmondta, hogy hol vagyok. És Chris sem akar mást, csak, hogy boldog legyek.
Niall kissé megnyugodott, én pedig beszívtam kellemes illatát. Sokáig feküdtünk a tiszta, csillagos égbolt alatt, szótlanul. Niall szavai újra elgondolkoztattak. Vajon Chris tényleg kiborul? Ha azt vesszük, hogy mennyire féltenek azóta. Remélem Hayley-nek sikerült valamennyire lenyugtatni, vagy beszélni vele. Csak azt nem értem, ha azt akarja, hogy boldog legyek, de közben mégse találkozzak senkivel? Időközben Niall elkezdett a hajammal játszani, ami visszarázott a valóságba.
- Lisa…
- Hm?
- Lennél a barátnőm? – nézett mélyen a szemembe.
- Igen – suttogtam, majd megcsókoltam.
Ez a csók már más volt, mint délután az esőben. Annyiban egyezett, hogy levegőt kapkodva váltunk el egymástól.
- Szerintem ideje elindulnunk – szólalt meg Niall, amikor újra elég levegő került a szervezetébe.  
- Hány óra?
- Lassan éjfél – tájékoztatott, én pedig nem kicsit ledöbbentem.
Ilyen gyorsan telik az idő?
- Min töröd azt az okos kis fejed megint? – kérdezte játékosan szőkehercegem, amikor kinyitotta nekem az autó ajtaját.
- Holnap milyen ruhában jelentek meg – viccelődtem.

- Készülj fel, mert olyat nem mindennap látsz majd! – indította be az autót Niall.
- Öm… a srácok tudják, hogy mi most együtt vagyunk?
- Nem mondtam meg nekik, hogy hova megyek ma.
- Értem. Ez maradhatna így? Nem mintha nem bíznék bennünk, csak ez az egész új, és kicsit más is és…
- Nyugi, értem. Nem mondom el, ameddig nem akarod – nyugtatott meg Niall, de nem sokáig ugyanis befordult az utcánkba.
- Köszönöm.
Lassan gurult az autó jelenlegi otthonom felé, majd megállt. Niall kiszállt az autóból, megkerülte, majd kinyitotta a felőlem lévő ajtót és kisegített. Álom pasi. Összekulcsolt ujjakkal sétáltunk egészen az ajtóit.
- Még mindig nincs kulcsom – motyogtam magam elé, mire szőkehercegem felemelte az ajtó melletti virágcserepet és kivett alóla egy kulcsot.
- Még régebben Hayley mondta, hogyha menekülnénk, vagy csak erre járnánk…
- Köszönöm. – adtam egy puszit az arcára… vagyis csak adni akartam mert elfordította a fejét és ajkaink találkoztak.
Hosszú, bizsergető, kellemes búcsúcsókot kaptam, majd még egyszer utoljára megszorította a kezemet Niall és visszasétált a kocsijához. Halkan elfordítottam a kulcsot és beléptem a házba, majd becsuktam magam után az ajtót. Sóhajtva dőltem neki az ajtónak és vigyorogtam, mint egy idióta. Fejem balra fordítva észrevettem, hogy Chris és Hayley elaludtak a nappaliban, de a TV még mindig megy. Rövid gondolkozás után arra jutottam, hogy nem keltem fel őket, hanem írok egy kis cetlit, hogy hazajöttem, elmentem aludni. Viszont ez a tervem két lépés után meghiúsult, mert Chris felébredt. Tekintetéből nem tudtam pontosan kivenni, hogy mit érez, ezért inkább csendben vártam. Óvatosan leemelte magáról Hayley-t és idesétált hozzám. Intett, hogy kövessem, én pedig rájöttem, hogy ez azt jelenti: nekem végem.
- Úgy mégis mit gondoltál? – kérdezte halkan, idegesen Chris, amikor már mindketten a konyhában voltunk – Csak úgy elmész minden előzmény nélkül egy idegen sráccal vacsorázni?
- Egy, nem minden előzmény nélkül. Hayley tudott róla, és ő engedett el. Kettő, nem idegen, mert tegnap és ma is találkoztunk, illetve beszélgettünk a parkban, és Hayley régóta ismeri.
- Akkor is! – fortyogott bátyám – Nekem luxus szólni?
- Nem akartalak zavarni a munkahelyeden!
- Chris! – hallottam egy mérges hangot a hátunk mögül.
- Hayley! Nem akartam, hogy felébredj! – mentegetőzött Chris.
Úgy érzem valamiről lemaradtam, még nem voltam itthon.
- Chris megbeszéltünk, hogy nem fogod számon kérni Lisa-n, a történteket! Ismerem Niall-t és én elengedtem! És mi lett az eredménye? Csak nézz rá! Boldog! Te is ezt akarod nem?
- De! De akkor is szólhattatok volna nekem! És szeretném megismerni ezt a Niall-t! Most pedig menj aludni Lisa! Késő van – váltott valamivel jobb hangnemre Chris.
- Jó éjt! – intettem, majd felsiettem az emeletre.

6. "Annak ellenére, hogy tudod ki vagyok..."

Salut! :)

Na, nem tudom mi történt velem - lehet, hogy csak VALAKI miatt - de sikerült megírom a következő részt! A következő rész valószínűleg 22.-e után fog jönni.

C.

Niall annyira ledöbbent, hogy szóhoz se jutott, és mozdulni sem bírt, így behúztam a házba. Hayley bezárta az ajtót, és a kanapéhoz sietett, ahonnan két törölközőt hozott nekünk.
- Siess, menj fel és öltözz át! Hagyd a szobádba a vizes ruhákat! – szólt rám Hayley.
- De, én… - tiltakoztam.
- Ne aggódj, majd én.
- Köszönöm – sóhajtottam és Niall felé fordultam – Legszívesebben elmondanám én, de ahhoz még túl összevisszaság van a fejemben. Valószínűleg most össze vagy zavarodva, amit meg is értek. Remélem Hayley el tudja úgy magyarázni, hogy megértsd mit miért csináltam…
Niall csak bólintott és megtörölte vizes haját. Felrohantam a lépcsőn, összeszedtem pár ruhát és mielőtt még beléptem volna a fürdőbe hallottam, hogy Niall és Hayley a nappaliban beszélgetni kezd. Kihámoztam magam, a rám tapadt, vizes ruhákból és rövid mérlegelés után gyorsan beálltam a zuhany alá. Azért mégsem mehetek vissza, ázott kutya szaggal. Egy gyors, alapos zuhanyzás után megtörölköztem, majd magamra kapkodtam a behozott ruhákat. Mivel Niall eddig csak futócuccban látott, nem hiszem, hogy ki kellene öltöznöm itthon, így egy fekete rövid ujjúhoz, egy szürke, bokánál szorítós melegítőnadrágot, és a fekete, mintás benti cipőt vettem fel. A hajamat többször átdörzsöltem egy száraz törölközővel, majd kiengedve hagytam. A víz miatt begöndörödött, de nem foglalkoztam vele. Útközben a telefonom ledobtam az ágyra és rohantam is lefelé. Niall és Hayley a nappaliban beszélgettek, egy-egy bögre, forró teával. Érkezésemre mindketten felém fordultak és elmosolyodtak.   
- Azt hiszem, megyek és készítek még teát! – állt fel Hayley és elindult a konyha felé.
A legrosszabbtól tartva léptem a kanapéhoz, de lábaim tovább nem vittek. Vajon most mit gondolhat rólam? Egyáltalán mit mondott neki Hayley?
- Meglepődtél? – kérdeztem halkan.
- Azt el sem hiszed mennyire! – vigyorgott rám Niall – Olyan valakivel találkozni, aki még nem is hallott rólunk? De aztán Hayley elmondta neked kik vagyunk és mégsem változtál meg… Ugyanúgy viselkedtél, és még csak meg sem említetted, hogy „Ja tudom ám, hogy kik vagytok!”.
- Elsőre szimpatikus voltál, ezért maradtam veled. Később rájöttem, hogy jól döntöttem. Aznap este, amikor Hayley elmondta, hogy kik vagytok, én is rendesen meglepődtem. De ti is ugyanúgy emberek vagytok… - vontam vállat – Pluszban jó hangotok van és jól is néztek ki.
- Akkor… - állt fel Niall és elém lépett – Annak ellenére, hogy tudod, ki vagyok… - itt kicsit elakadt és hirtelen érdekes lett számára a padló – eljönnél velem vacsorázni? – nézett hirtelen a szemembe.
Ki ne blokkolna le, ha előtte állna, egy szőke hajú, gyönyörű szép, kék szemű, helyes srác, aki épp most hívta el randira? Hirtelen mégis rossz döntésnek könyveltem el magamban, hogy ilyen cuccot vettem fel.
- Persze – nyögtem ki.
Sose voltam még ennyire lefagyva. Amint megláttam Niall fülig érő száját, az enyém is önkéntelenül mozdult felfelé.
- Ki kér teát? – jött be egy nagy tálcával a kezében Hayley a nappaliba.
Niall segítőkészen elvette a jól megpakolt tálcát és a kanapé előtt elhelyezett kisasztalra tette.
- Köszönöm! – hálálkodott Hayley.
Niall épp szólásra nyitotta a száját, amikor megcsörrent a telefonja.
- Szia Pa… Nem, nincs semmi baj. Nem. Igen. Nem. Biztos. Oké, megyek. Szia. – tette le a mobilt, majd felénk fordult – Sajnálom, de nem maradhatok. Paul és a srácok már azt hitték, megtámadtak a rajongók.
- Érted jönnek? – kérdezte Hayley.
- Nem.
- Gyalogolni akarsz? Ilyen időben?
- Nyugi, Hayley, nem lesz semmi…
- Nyugodt vagyok, de ilyen zuhogó esőben nem mész Te, egyedül, gyalog semerre. Megbetegedhetsz, megtámadhatnak és baleset is érhet! Elviszlek!
- Köszönöm.
- Ha dudálok, gyere! – vette el a slusszkulcsot a helyéről Hayley és a garázs felé indult.
Az időjáráshoz tervezték ezt a házat, így a lakást egy ajtó választja el a garázstól.
- Ha hétre érted jövök, az jó? – lépett elém a szőkeség.
- Tökéletes – mosolyogtam.
- Este találkozunk. – nyomott egy puszit az arcomra Niall.
A következő pillanatban az utca felől egy rövid dudaszó hallatszott, ezért Niall még villantott felém egy elbűvölő féloldalas mosolyt, majd kisietett a zuhogó esőbe, a rá váró kocsihoz. Percekig álltam és vigyorogva bámultam az ajtót. Rózsaszín ködben – ami átjárta minden porcikámat – feltűnt egy fehér, csaholó folt.
- OMG – motyogtam és rohanni kezdtem a lépcső felé. Már léptem volna fel az első lépcsőfokra, amikor nyüszítést hallottam a hátam mögül. Töpszlix hátsófelén ülve, szomorú szemekkel nézett rám. Visszafordultam, felvettem az ölembe és újra megcéloztam az emeletet. Berontottam a szobámba, leraktam a kutyust a földre, lehuppantam az ágyra, majd az ölembe húztam a laptopom. Türelmetlenül doboltam a billentyűzeten, amíg betöltött és végre elindult a skype. Imáim meghallgatásra találtak, amikor Lexi fogadta a videó hívásom.
- Szi… - köszönt (volna) boldogan barátnőm, de félbeszakítottam.
- Lexiii! Segítened kell!
- Mi történt?
- Szüleid hol vannak?
- Valami üzleti hülyeségen, mért?
- Hála égnek! – sóhajtottam.
- Ez most mért fontos? – érdeklődött Lexi.
- Mert ha otthon lennének, akkor bajban lennénk, mert te angolul én meg németül nem tudok.
- Ez azért olyan fontos mert…?
- Ma este randim lesz. – nyögtem ki.
Már azt hittem, lefagyott a skype, hogy csak Lexi döbbent arcát mutatja, mozdulatlanul, de még mielőtt rányomtam volna a gombra, barátnőm boldog sikítozásba tört ki. A szobában futkosó kis westie a sikítozásra felkapta a fejét, felém fordult, majd egy lendületes ugrással mellettem termett az ágyon.
- Ő ki? – vigyorgott Lexi.
- Chris-éké.
- Hogy hívják?
- Töpszlix.
- Mint a…
- Igen, mint a filmben.
- Hogy vagy?
- Idegesen – szorítottam egy párnát az arcomra.
- Nyugiii! Hogy néz ki a srác?
- Eszméletlen helyes!
- Te ested vagy az enyém? Esetleg köztes állapot?
- Szőke haj, kék szem…
- Akkor a tiéd – vigyorgott barátnőm – Mikor és merre?
- Ma esete, vacsorázni.
- Ó! És mennyi időnk maradt?
- Bő két óra. Hétre jön.
- Van valami elképzelés?
- Semmi. Sötétség.
- Mivel szőke herceg vacsorázni visz, valami elegante dolgot kell felvenned szerintem… - gondolkozott Lexi.
- Annyira nem akarok kiöltözni… Végül is futócuccban látott eddig.
- Oké, szórd ki a bőröndöd és kezdj el mesélni! – utasított a szőke hajú lány, a kamerán keresztül.
Laptopot letettem az éjjeliszekrényre és engedelmesen kezdtem kipakolni a cuccaimat. Ami felvehetőnek értékeltünk azt az ágyra dobtam a többit pedig rendezett kupacba a bőrönd mellé.
- Első nap, délután elmentem futni a Hyde Parkba.
- Te? Futni? – döbbent le Alexis.
- Igen. Na, de had folytassam! Épp számot váltottam, amikor véletlenül nekimentem.
- Akkor szó szerint összefutottatok.
- Ühüm. Vagyis inkább én nekifutottam, ő meg nekem jött. Bocsánatot kértünk, visszaadtam a napszemüvegét, aztán… Megkérdezte, hogy nem ülünk-e le az egyik padra beszélgetni. Nagyon jól éreztem magam, vele. De mindkettőnknek menni kellett, meg nagyváros London, azt hittem többet nem találkozunk…
- De…
- De, ma megint elmentem futni, mert tegnap kihagytam Diana szökőkútját…
- És…
- És ott ült azon a padon, ahol tegnap beszélgettünk. Mindketten meglepődtünk, hogy újra találkozunk. Megint elbeszélgettünk, aztán hirtelen szakadni kezdett az eső. Hazakísért, hogy nehogy bármi bajom legyen, mert itt, zuhogó esőben veszélyesebb a közlekedés. Aztán a ház előtt magához húzott és megcsókolt!
- Úúú, de aranyos! És Chris mit szólt hozzá?
- Dolgozik. Öltönyben.
- Öltönyben?
- Aha. Még nem jött meg. – egy ajtócsapódás után folytattam – De azt hiszem Hayley igen.
- Lisa merre vagy? – hallottam az előbb említett személy hangját.
- Ez mit jelent? – nézett kérdően Lexi.
- A szobámban – válaszoltam hangosan, majd normál hangerőn folytattam – Azt kérdezte, hol vagyok.
- Oh – hallottam egy meglepődött hangot az ajtó felől – Látom nincs ötleted, mit vegyél fel – jött be a szobámba Hayley.
- Fordítanál? – kérdezte Lexi.
- Azt mondta, hogy a rumlit látva, nincs ötletem, arra, hogy mit vegyek fel estére.
- Ő a legjobb barátnőd? – biccentett Hayley a laptop felé, mire bólintottam – Szia! Hayley vagyok!
- Szia! Lexinek hívnak! – köszönt barátnőm is.
- És kb. itt kimerült az angoltudása – világosítottam fel Hayley-t.
- Oké – mosolygott a lány – Várj itt! Mindjárt jövök! Azt hiszem tetszeni fog!
- Elmondtam neki, hogy te nem nagyon tudsz angolul, aztán eszébe jutott valami és azt kérte, hogy várjam meg itt, tetszeni fog. – hadartam el egy újabb „fordítanál?” kérdést megelőzve.
- Lisaaa! – kiabált Hayley – Csukd be a szemed!
- Oké! – kiabáltam vissza és tettem, amit kért.
Próbáltam a fülemre hagyatkozva kitalálni, hogy mi lehet Hayley-nél, amikor pár lépés után, egy „Ez… gyönyörű” megjegyzést hallottam Lexitől. Kinyitottam a szemem és megnémultam. Hayley egyik kezében egy akasztón lengő, gyönyörű fehér, csipkés csoda volt. Annak ellenére, hogy nem nagyon bírtam a csipkés dolgokat ez nagyon tetszett. A ruha derék részénél, egy vékony barna öv ment körbe. Másik kezében egy fakó, világosbarna cipőt tartott.
- Szőke herceg, ha meglát ebben, dob egy hátast az biztos! – Lexi hangja rázott ki a ruha bámulásából.
Barátnőm megjegyzésétől nevetni kezdtem. Lefordítottam Hayleynek szó szerint, így ő is megértette, mit mondott Lexi és elmosolyodott.
- Egyetértek!
- De én nem… Nem fogadhatom el! Különben is! Nem is szoktam ilyenfajta ruhákat hordani. És tuti nem áll rajtam jól!
- Próbáld fel! – jött egyszerre két nyelven az utasítás.
Kettő az egy ellen harcban veszettem, így a ruhával a kezemben indultam a fürdő felé. Gyorsan lerugdostam a melegítőnadrágot, és lekaptam az egyszerű felsőt, majd felvettem a fehér csipke-csodát.
- Na, milyen? Borzasztóan áll ugye? – léptem ki a fürdőből.
- Nem, dehogy is!
- Lisa, gyönyörű vagy!
- Ne mondj ilyeneket!
- Legyen nálad telefon! Ha szükség esetlen hívni kell a mentőket, mert a szőke herceg kifekszik!
- Vedd fel a cipőt is! Hogy lássuk milyen az összehatás!
Aki valaha arra gondolt, hogy milyen lehet, hogyha több nyelven beszélnek hozzá, akkor most megmondom, hogy fárasztó! Bár, mindkét nyelvet kitűnően beszélem, nehéz figyelni kétfelé.
- Jó! – szakítottam félbe őket.
- Lisa…
- Hmm? – néztem a laptopom felé.
- Nyúlj az oldaltáskád, belső cipzáras részébe.
- Ööö, oké. – bekötöttem a másik cipőmet is, és belenyúltam az oldaltáskámba – De hisz Lexi ez a te…
- Kabalakarkötőm! Azért raktam a táskádba, hogy veled legyen, amíg távol vagy tőlem, minden jól sikerüljön.
- Köszönöm! – hatódtam meg – Szorongatós légölelés – mosolyogtam bele a kamerába, majd feltettem a kezemre, a háromsoros, fekete, fonott ’Love’ és egy infinity aranymedálos karkötőt a kezemre.
- Gyönyörű vagy! – kétnyelvű dicséret.
- Köszönöm!
- Még valami hiányzik – állt fel az ágyamról Hayley és el is tűnt.
- L. gyönyörű vagy! Ne aggódj! Minden rendben lesz!
- Köszönöm L.! Kérhetek valamit?
- Persze.
- Ne szólj erről senkinek, jó? Még véletlenül se szóld el magad. Nem tudom mi lesz ebből, de nem szeretném, ha bárki tudna róla, mielőtt még én biztos lennék benne.
- Nyugi, egy szót se szólok senkinek!
- Köszönöm!
- És itt is van az utolsó darab! – hozott be egy vajszínű, arany csatos kistáskát Hayley – Mivel ezen a ruhán nincs zseb, és mindketten ragaszkodunk ahhoz, hogy legyen nálad telefon, ez kelleni fog.
- Köszönöm! Lehet egy kérésem?
- Persze!
- Megcsinálnád a sminkem? Nem nagyon szoktam én feltenni semmit, és össze se szeretném kenni ezt a ruhát.
- Ülj le! – mosolygott Hayley.
Óráknak tűnő, percek után egy „Kész is vagy” megszólással kinyitottam a szemem és belenéztem a tükörbe. Szempillaspirál, halvány szemhéjfesték és egy kis szájfény.
- Nem kell rád sok kencefice, anélkül is csodásan nézel ki!
- Köszönöm! Mindkettőtöknek, mindent! 
Mintegy végszóra megszólalt a csengő.
- Máris hét óra? – ejtettem a mobil a kistáskába.
- Sok szerencsét Lisa! Majd részletes beszámolót kérek! Szia! – köszönt el legjobb barátnőm, én pedig lecsuktam a laptopom, és kisétáltam a szobámból. 

Most talán haragudtok, de először én se így terveztem, csak így jött ki. Viszont a következő rész, csak a randiról fog szólni! ;)

 Lisa ruhája, az esős jelenet után.

Lisa ruhája, Niall-lel való randihoz.

5. "Idejön négy idióta barátom"

Ceau! :)

Furcsa, mert sosem volt még olyan, hogy egy nap mindkét blogomra tudok részt hozni. Bár ez a rész már péntek este kész volt, hétvégén szinte géphez se tudtam jutni... Nem is húznám tovább...
Jó olvasást!

C.

Napsütéses reggelre ébredtem, ami itt a „mindig ködös, mindig esős” Londonban szinte csoda. Nyűgösen fordultam a másik oldalamra, amikor valaki(?) felugrott az ágyra és nyalogatni(?) kezdte az arcomat.
- Rossz kutya! – hallottam Hayley suttogását. Kutya? De hisz tegnap egy kutyát se láttam. Álmosan pislogtam párat, majd felültem az ágyban.
- Jó reggelt – dünnyögtem és a mellettem ülő westie-t néztem. – Ő ki?
- Jó reggelt – jött közelebb Hayley – Ő a mi kis családunk tagja.
- Ma reggel óta? – csodálkoztam.
- Nem. Úgy egy éve. – világosított fel, majd felemelte az ágyról a kiskutyát – Nem meg mondtam, hogy nem szabad felugrálni mindenhova?
- Értem. És hogy hívják?
- Töpszlix.
- Mint, a …
- Igen, mint a filmben. – válaszolt Hayley a még fel nem tett kérdésemre.
- Odaadod? – kunyiztam el a kutyust.
- Persze – nyújtotta át Töpszlixet. Miután összeismerkedtem „londoni rokonommal”, Hayley közölte, hogy kész a reggeli.
- Akkor menjünk – másztam ki az ágyból és pizsiben lecsoszogtam az étkezőbe, ahol már Chris ült az asztalnál… öltönyben, nyakkendőben.
- Te… és egy… - akadtam el.
- Mi a baj Lisa? – érdeklődött mosolyogva bátyám.
- Semmi – legyintettem – Még nem láttalak reggel öltönyben.
- Hát akkor szokj hozzá.
- Te szombaton is jársz dolgozni? –kérdeztem döbbenten.
- Nem. Csak néha, ha fontos. – állt fel az asztaltól Chris – De megyek is… ebédre hazajövök, viszont végleg csak este nyolc körül jövök.
- Oké – emeltem a tányéromra három gofrit – Szia. És oh… vigyázz magadra!
- Szia – adott egy puszit az arcomra – És te is!
- Meglesz! – feleltem, mire összekócolta az egyébként is nem éppen rendezetten álló hajamat. Kikerülve engem Hayley-hez ment. Direkt nem fordultam meg, - pedig lett volna pár kérdésem/kérésem – hagytam, hogy ”elköszönjenek” egymástól. Ajtócsapódás után Hayley megkerült és elvette Chris piszkos tányérját, majd a mosogatóba tette.
- Tegnap, hogy-hogy nem láttam Töpszlixet? – kérdeztem.
- Volt egy kisebb balesete… egyik nap valahogy feljutott ide, – mutatott a pultra – de nem tudott sehogy sem lejönni, ezért leugrott és megsérült a jobb mellső lába. Elvittük állatorvoshoz, aki bekötötte és pár napig benntartotta megfigyelésre. Ma reggel hozta haza Chris.
- Értem – kentem nutellát a gofrira – Egyébként mit szoktatok reggelizni?
Erre a kérdésre Hayley kicsit ledöbbent.
- Ezt, hogy érted?
- Biztos, hogy nem nutellás vagy lekváros gofrit szoktatok reggelire enni… - ráztam a fejemet.
- Tényleg nem – mosolyodott el – Általában hagyományos angol reggelit készítek.
- Uhh… holnap csinálsz olyan? – néztem rá boci szemekkel.
- Persze. Valami különleges kérés?
- Ömm… nincs.
Miután megettem a reggelit visszaslattyogtam a szobámba, átöltöztem, rendbetettem magam és kifeküdtem az ágyon. Előkerestem a Pokoli Báléjszakák angol kiadását és befejeztem ebédig. Nyitott szobaajtómon beáramlott az ebéd finom illata. Felpattantam és lesiettem az étkezőbe. Amikor megláttam Christ öltönyben, nem bírtam visszatartani a nevetést.
- Mi az? – értetlenkedett.
- Még nem szoktam meg, hogy így látlak – sikerült kinyögnöm egy egész mondatot.
- Már mondtam, hogy szokj hozzá… - emelte fel a villáját.
- Most látlak másodszor így! Csodát ne várj tőlem – ültem le.
Az ebéd viszonylag csendben telt, én elvoltam a gondolataimmal, a „felnőttek” meg beszélgettek, de őszintén fogalmam sincs, hogy miről. Ebéd után Chris visszament a munkahelyére, én pedig segítettem Hayley-nek elpakolni.
- Köszönöm – mosolygott.
- Kérdezhetek valamit? – hagytam figyelmen kívül, amit mondott, mert nekem az természetes volt, hogy segítek.
- Persze.
- Úgy fél vagy háromnegyed óra múlva elmehetek?
- Pontos merre? – dőlt neki a pultnak.
- Hyde Parkba…
- Tegnap is ott voltál.
- Tudom, de tegnap este elolvastam az útikönyvet és meg szeretném nézni Diana szökőkútját. Meg egy kicsit futnék is. – vázoltam fel a délutáni tervemet.
- Hááát – gondolkozott Hayley.
Láttam rajta, hogy szívesen elengedne, de Chris nagyon félt, ő pedig még nem tudja miért. Csendben vártam a döntését, ami végül nekem kedvezett.
- Jajj, de jó! – öleltem meg – Izéé…
- Igen?
- Este teázunk?
- Persze – mosolyodott el – Melyik a kedvenced?
- Erdei gyümölcsös, de angol teát szeretnék – vigyorogtam.
- Oké, de ha másféle ételt szeretnél, azt is szívesen csinálok.
- Angolos ennivalókra gondoltam.
- Meglesz.
Elindultam fel a szobámba, Hayley pedig a nappaliba valami műsort nézni. Előszedtem egy melegítő nadrágot, hozzávaló melegítő felsővel. Előbányásztam még egy ujjatlan futós felsőt és az ágy végére dobtam. Bekapcsoltam a laptopom, megnéztem térképen, hogy pontosan hol is van a szökőkút. Utána felnéztem twittere és rövid gondolkodás után feltöltöttem egy levegőben készült képet Londonról, a száznegyven karaktert pedig nem használtam ki és csak annyit írtam: London annyira csodálatos. E-mailben átküldtem Lexinek az eddig készített képeimet, majd skypeon átváltottam elérhetőre. Anya rögtön videó hívást indított.
- Sziasztok – integettem.
- Szia – köszönt egyszerre apuval.
- Nálatok most van dél. Ugye nem zavartalak meg titeket.
- Nem. Már ebédeltünk. Jártál már valamerre?
- Akkor oké. Igen, tegnap délután voltam a Hyde Parkban. Azt tervezem, hogy ma még egyszer elmegyek, mert nem láttam Diana szökőkútját.
- Az nagyon szép – emlékezett vissza apu.
- És, hogy vagy? – kérdezte anyu.
- Jól. És ti?
- Mi is. Milyen az ottani étel? – mosolyodott el apu.
- Hát eddig még nem ettem semmilyet, mert Chris valószínűleg rábeszélte Hayley-t, hogy főzzön olyat, amit én szeretek. Tegnap este még kakaót is csinált. Ma reggel pedig gofrit ettünk. De Hayley-vel ma este teázunk, és holnap igazi angol reggelit csinál.
Szüleim csak mosolyogtak azon, hogy mennyire ki tudok akadni egy étel miatt.
- Chris és Hayley hogy vannak?
- Mindketten megvannak. Chris ma dolgozik. Tudtátok, hogy öltönyt hord?
- Persze. – bólogatott anyu.
- És én erről mért nem tudtam? – meredtem a kamerába.
- Nem kérdezted. – válaszolt apu. Jogos.
- Oké, mindegy. Believe hogy van?
- Egész jól, bár hiányol.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem furán.
- Az ágyadon fekszik és bámul maga elé.
- De ugye eszik? – ijedtem meg.
- Persze, csak hiányol. Nem beteg.
Még körülbelül negyed órát beszélgettünk, majd elbúcsúztam és felöltöztem.
- Ne vigyem el Töpszlixet sétálni? – kérdeztem Hayley-től, amikor felhúztam a cipőmet.
- Nem kell, most úgyis pihennie kell. Vigyázz magadra! Lehetőleg ne maradj sokáig, mert Chris akkor elég ideges lesz.
- Értettem. Szia.
- Szia.
Kiléptem az ajtón, bedugtam a fülest és zenét hallgatva kocogni kezdtem. Szombat ellenére is sokan voltak az utcákon, pedig ez még csak nem is London központja. Mire a parkban értem kisütött a nap, aminek nagyon örültem és le is vettem pulcsimat. Diana szökőkútja tényleg egyszerű, de nagyszerű volt. Bár sok kisgyerek futkosott a vízben, én inkább csak fényképeztem és próbáltam elraktározni mindent, hogy erre mindig emlékezzek. Miután kinézelődtem magam elindultam visszafelé, és ugyanarra az ösvényre tértem rá. Kocogás közben eszembe jutott a tegnap történt eset és halványan elmosolyodtam, de amikor megláttam a padon ülő alakot már fülig ért a szám.
- Szia Niall – álltam meg a pad előtt.
- Szia Lisa.
- Hát te?
- Csak kijöttem egy kicsit. Kell egy kis nyugalom.
- Mi történt? – ültem fel mellé a padra.
- Sok a munka. Kicsit zsúfolt fél évem volt eddig. – magyarázta.
- Ohh és még mindig nem árulod el, mit dolgozol? – érdeklődtem. Persze tudtam, hogy jelenleg egy világhírű énekessel beszélgetek, de ez a tény semmit se változtatott a helyzeten.
- Bocsi – vont vállat – Kérsz jégkását?
- Mi? – néztem furán.
- Jégkását – emelt fel maga mellől egy poharat.
- Semmi esély arra, hogy angol kaját, egyek Angliában? – sóhajtottam – Milyen?
- Mi? – értetlenkedett most ő – Erdei gyümölcsös.
- Gondolatolvasó – mosolyodtam el – Köszönöm.
- Nincs mit – emelt fel még egy poharat – Hogy értetted azt, az angol kajás dolgot?
- A bátyám rábeszélte a feleségét, hogy olyanokat főzzön, amit én szeretek, így reggelire gofrit ettünk, pedig szívesen megkóstoltam volna a hagyományos angol reggelit. És este pedig tea helyett kakaót hozott be. – panaszoltam ma másodszorra.
- Úgy ennék egy olyan reggelit – gondolkozott Niall.
- Hmm?
- Folyton rohannom kell… nincs idő rendes ennivalót enni, csak gyorskaját.
- Te helyzeted rosszabb – értettem egyet.
- És téged mi szél hozott?
- Tegnap kihagytam Diana szökőkútját.
- Merre voltál még? – kérdezte Niall, de nem tudtam válaszolni, mert megszólalt a telefonja. A dal számomra ismeretlen volt. Gyorsan kikapta zsebéből a telefonját és felállt – Bocsi, ez fontos.
Kicsit arrébb sétált és idegesen fogadta a hívást. Néhány dolgot hallottam, mint például „Harry hagyj”… „Nincs közötök hozzá”… „Tudom, hogy titeket érdekel és nem Paul-t”.
- Nem, még nem. Itt vagyok a Hyde Parkban, egy futóösvényen – hallottam egy férfi hangját, aki hangosan beszélt a mobiljába. Sose értettem, hogy mi jó abban, amikor fontoskodva és hangosan beszél a telefonjába. Valószínű ez az ember a feleségével, vagy a lányával beszél és nem valami fontos ügyféllel.
- Nagyszerű – ült vissza mellém Niall.
- Mi az?
- Idejön négy idióta barátom.
- És ebben az a rossz, hogy…? – nem értettem a problémáját.

- Hosszú – ivott bele a jégkásájába.
- Londonban mindig ilyen kiszámíthatatlan az időjárás?
- Nem. – mosolyodott el – Általában ködös, esős. Bár most jó időt mondanak.
- És mindig ilyen sokan vannak? – tereltem tovább a gondolatait.
- Igen, sajnos. Néha szívesen visszamennék Írországba.
- Honvágyad van?
- Kicsit – ismerte be.
- Mióta nem voltál otthon?
- Karácsony – bökte ki, mire ledöbbentem. Válaszolni már nem tudtam (megint), mert négy srác fékezett le előttünk csuklyában és napszemüvegben.
- Sziasztok – köszöntek egyszerre.
- Sziasztok – köszöntünk egyszerre Niall-lel.
- Hé „Ne sikíts” srác – ismertem fel utastársamat.
- Titokzatos lány – mosolyodott el Zayn.
- Ti ismeritek egymást? – kérdezte Niall.
- Mellettem ült a repülőn. Ő mondta nekem először azt, amit te is nekem tegnap. – mosolyodtam el.
- Most végre megtudom a neved – mosolyogott gonoszul Zayn.
- Én is a tiédet – vigyorogtam.
- Zayn ő itt Lisa – állt az én oldalamra Niall – Lisa ő itt Zayn, Louis, Harry és Liam.

Jobban szemügyre vettem Niall bandatársait. Zaynt már a repülőn megismertem. Bár mindegyikükön kapucni volt és napszemüveg annyit ki tudtam venni, hogy mindhárom srácnak barna haja van, és még Louisnak és Liamnek fel van nyalva, addig Harrynek hosszabb göndör. 
- Niall azt nem mondtad, hogy Lisa ennyire dögös – vigyorgott Harry, mire Niall lehajtotta a fejét. Ez engem is egy kicsit meglepett. Niall mesélt rólam? Harry dögösnek tart? Oké, mindegy. Az idő gyorsan telt az öt fiú társaságában. Sokat nevettünk és megismertem őket. Elég közvetlenek voltak, talán az tette, hogy azt hitték nem tudom kik ők. Számomra csak öt srác volt, akiket nemrég ismertem meg.
- Tegnap érkeztél, és eddig még csak a Hyde Parkban jártál? – foglalta össze Liam a mondandóm.
- Igen – biccentettem.
- Mit csinálsz holnap? – érdeklődött Zayn.
- Még nincs tervem – kevergettem a pohár alján lévő színes lét.
- Akkor most már van! – mosolyodott el Louis, de amint Liamre nézett gyorsan hozzátette – Mármint csak akkor, ha te is benne vagy.
- Mi lenne az? – néztem fel kíváncsian.
- Városnézés velünk – válaszolt Niall.
Ezek a srácok eléggé összhangban vannak, hogy már kitalálják egymás gondolatait. Szívesen belementem, hisz négyen errefelé nőttek fel, és mind az öten sok időt töltenek itt. Hayley biztos belemegy, hisz ismeri a srácokat, Chrisnek meg nem kell tudnia erről.  
- És mond csak Lisa hány hónaponként fested a hajad? – kérdezte hirtelen Harry.
Liam megrovóan, Niall mérgesen, Zayn furán nézett rá.
- Bunkó – dünnyögte Lou.
- Nem festetem – ráztam a fejem – Ez az eredeti hajszínem.
- Ilyen vörös hajat még nem is láttam – csodálkozott Zayn.
- Ez van. – vontam vállat – Nekem tetszik.
- Egyedi – mosolyogott Liam.
- Bocsi, azt hittem, hogy festeted… - nézegette a cipőjét Harry – Csak, mert a barátnőm lehet, festetne néhány rózsaszín csíkot a hajába.
- Először az én ruhám, majd Pezz haja – motyogta Lou.
- Mit mondtál? – kapta fel a fejét göndörke.
- Semmit – nézett rá komolyan Louis.
 A következő pillanatban eltűnt a nap és szakadni kezdett az eső.
- Ideje lenne indulni – nézte meg az időt Liam.
- Hány óra? – érdeklődtem.
- Négy lesz pár perc múlva.
- Uhh, nekem is mennem kell – vettem fel a pulcsimat.
- Mi mentünk – intett Zayn és el is siettek.
- Hazakísérlek – mondta hirtelen Niall, én pedig elmosolyodtam. – Ilyen időben kész káosz a közlekedés – magyarázta, és el is indultunk.  
Felhúzott csuklyával, sietősen lépkedtünk a szakadó esőben. Niall kissé elmerült a gondolataiban, mert először nem is hallotta, hogy mit kérdeztem.
- Mi? Bocsi, csak… - kezdett magyarázkodni.
- Semmi. Csak azt kérdeztem, hogy mi történt Louis és Harry között?
- Hááát… Harry és Louis régóta nagyon jó barátok. Nemrég Harrynek új barátnője lett, és kicsit megváltozott, kevesebbet lógnak együtt… Lou, pedig nagyon nem bírja a lányt. Mi se kedveljük, de Hazza választása, ezért tiszteletben tartjuk. 
- Az nem jó. – ráztam a fejem.
- Nagyon nem. De reménykedünk benne, hogy Hazz hamar kiteszi, mert a munkáját is rontja ezzel, nem kicsit.
- Uff – mondtam, aztán lefékeztem.
- Itt laksz? – nézett fel.
- Jelenleg igen – feleltem kicsit halkabban és reménykedtem, hogy nem ismeri fel a házat – Köszönöm, hogy hazakísértél. Valószínűleg, csak háromszor csaptak volna el.
Nem szólt semmi, csak halványan elmosolyodott. Karjait derekam köré fonta és közelebb húzott magához. Egy pillanatra meglepődtem, aztán felnéztem és elvesztem gyönyörű szép kék szemeiben. A következő, amit érzékeltem, azok a puha ajkai voltak az enyémen. Gyengéden és óvatosan csókolt. Miután feleszméltem, a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet és visszacsókoltam. Tettem hatására bátrabb lett és a lehető legközelebb húzott magához. Nem tudom meddig álltunk így, de nem is érdekelt sem a levegőhiány, sem a zuhogó eső, sőt még az sem érdekelt jelen pillanatban, hogy Chris megláthat. Egy idő után mindketten levegőt kapkodva váltunk el.
- Én… sajnálom – motyogta lehajtott fejjel Niall.
- Én nem – mondtam halkan, mire Niall felkapta a fejét.
- Nem bánod?
- Ü-ü – nézegettem a cipőm orrát.
- Hé, Lisa – emelte fel az állam, hogy a szemembe nézzen – Én…
- Ez most lehet hülyén fog hangzani, de… szeretném, ha találkoznál valakivel.
Niall értetlenül nézett rám, ezért megfogtam a kezét és húzni kezdtem az ajtó felé. Már így is szétáztunk, de semmi kedvem, hogy még meg is betegedjünk. Csengettem, mivel még mindig nem volt kulcsom és azt kívántam magamban, hogy minden jól sikerüljön.
- Gyertek be gyorsan – nyitott ajtót Hayley, aki valószínűleg figyelt minket – Szia Niall! Rég láttalak.
- Hayley? – döbbent le a szőkeség mellettem.

4. "Énekelsz nekem?"

Konichiwa! :)

Itt is vagyok miután szenvedtem egy sort a Bloglovin'nal, nem írok kisregényt, csak annyit, hogy még egyszer köszönöm a feliratkozókat.

C.

Ráérősen kerülgettem az embereket, közben mindent megfigyeltem. Alig tíz perc alatt odaértem a Hyde Park bejáratához, és örültem a fejemnek, mert ez tőlem nagy teljesítmény. Csináltam pár képet és elindultam befelé. Ahhoz képest, hogy ’ez is csak egy park’, szerintem gyönyörű volt. Boldogan fotózgattam – szinte mindent – majd egy idő után lekanyarodtam egy kisebb ösvényre, amit valószínűleg a futók használnak. Éppen számot váltottam, mert nem akartam szomorú zenét hallgatni, amikor nekimentem valakinek. Gondolatban szidtam magamat, hogy már hetekkel ezelőtt rendeznem kellett volna a zenei listáimat, csak lusta voltam. Az idegennek leesett a napszemüvege, de szerencsére nem lett semmi baja. Egyszerre hajoltunk le érte. Én gyorsabb voltam, felkaptam és felegyenesedtem. Épp nyújtottam neki vissza és bocsánatot akartam kérni, de megelőzött.
- Kérlek, ne sikíts! – nézett rám könyörgően, gyönyörű szép kék szemeivel. Londoniaknak mániája ez a sikítozás? Vagy ez egy újabb köszönés?
- Mért sikítanék? – ezt most kérdezem ma negyedszerre. Mondjuk mástól, de ez részletkérdés. A srác gyorsan felvette a napszemüvegét és furcsán méregetett.
- Oké. Nem tudom mi ez a „Kérlek, ne sikíts!” itt Londonban, de kezd ijesztő lenni.
- Már más is mondta ezt neked? – kérdezte kíváncsian.
- Igen. Bár eddig még választ nem kaptam. De ahogy a helyzetet nézem, nem is fogok kapni.
- Sajnálom, de igazad van. Erre tényleg nem válaszolhatok. – mosolyodott el szomorúan. A sajnálomról jut eszembe…
- Nem gond. Inkább én sajnálom, hogy neked mentem. Figyelnem kellett volna – tanulmányoztam a cipőm orrát.
- Semmi gond. Nem a te hibád… Kérdezhetek valamit? – mosolyodott el. Basszus. Londoni srácok és a mosolyuk. Még szerencse, hogy se apu, se Chris nem gondolatolvasó.
- Persze.
- Hogy hívnak? – kérdezte, mire én kicsit elgondolkodtam. Első napomon ő a harmadik srác, akit megismerek. Most tényleg egy idegennek mondjam el a nevemet? Rövid mérlegelés után döntöttem.
- Rosalie Breath. És téged? – emeltem fel a fejemet mosolyogva. A kérdésemre egy pillanatra csodálkozva nézett rám, majd valami eszébe juthatott, mert elmosolyodott.
- Niall Horan. Leülünk? – biccentett fejével a közelben lévő pad felé.
- Nem!  Álljunk – ráztam a fejem mosolyogva.
- Errefelé laksz? – ült fel a pad támlájára – Mert még nem láttalak itt soha.
- Gyakran jársz erre? – csodálkoztam. A fiúk általában nem járnak el sétálni a parkba.
- Ha az időm engedi igen. Lehet, hülyén hangzik, de szeretek sétálni. Itt minden csendes és megnyugtató.
- Értem. Hát mondhatni errefele lakok.
- Mondhatni? – kérdezett vissza Niall.
- Régi álmom, hogy Londonba utazhassak. Szüleimtől ezt kaptam szülinapi ajándékba, így most végre itt lehetek.
- Hotelben laksz? Egyedül? Hány éves vagy? – nézett rám döbbenten.
- Mi? Nem. – ráztam a fejem nevetve – Én és egy hotel? A bátyáméknál lakok. Tizennyolc leszek szeptemberben. Te biztos errefele laksz.
- Hát… mondhatni – mosolygott rám. – Igazából Írországban születtem és ott is éltem egy ideig, de aztán pár évvel ezelőtt ideköltöztem a munkám miatt.
- Ilyen fiatalon dolgozol? – kérdeztem döbbenten – És mi a munkád?
- Tizenkilenc leszek szeptemberben. Szeretem a munkám, de azt nem árulom el, hogy mi az.
- Itt Londonban mindenki ilyen titokzatos?
- Nem. Csak a többség – válaszolt Niall. A következő pillanatban megszólalt a telefonom, mire én frászt kaptam és majdnem hátraestem. Hála égnek Niall még időben elkapott és visszarántott.
- Azon kívül, hogy a szívbajt hozod rám, mit akarsz? – kérdeztem komolyan, mire a vonal másik végéről nevetést hallottam.
- Beérem ennyivel. Egyébként csak érdeklődnék, hogy merre vagy. – kérdezte Chris.
- Átszöktem Franciaországba és épp a Moulin Rouge-ba készülök, mert ott kaptam munkát. – forgattam a szemeimet, Niall pedig befogta a száját nehogy elröhögje magát.
- Nagyon vicces vagy – mondta komoran bátyám – És valójában?
- A Hyde Parkban. Mért mégis hol lennék?
- Jól van, na! A bátyád vagyok!
- Én meg a húgod, de ha jól emlékszem ezt a reptéren már tisztáztuk. És az a feladatod, hogy kivallass minden alkalommal? – kezdtem ideges lenni.
- Nem. Csak féltelek! – ismerte be.
- Tudok vigyázni magamra!
- Mikor jössz haza? – érdeklődött, figyelmen kívül hagyva a kijelentésem.
- Kb. fél órája jöttem el. Pár óra múlva majd megyek. Szia. – nyomtam ki.
- Bocsi, csak a bátyám… – szabadkoztam, de Niall leállított.
- Semmi baj. Megértem, hogy aggódik.

- Hol is tartottunk? – fordítottam felé a fejem.
- Mit hallgatsz? – dobott fel egy témát Niall, mire én egy „Bővebben?” tekintettel néztem rá.
- Milyen számokat hallgatsz… szeretsz?
- Mindenfélét – mosolyogtam, ő pedig kérdően nézett rám.
- Tessék – nyomtam a kezébe a telefonom – Nézd meg.
Úgy fél perc múlva csodálkozva adta vissza a mobilom.
- Még sosem találkoztam olyan lánnyal aki Justin Bieber mellett Green Day-t is hallgat.
- Hát… ez esetben örülök, hogy én vagyok az első – nevettem fel.

- Jól láttam, hogy kb. kétszáz dal van a telódon?
- Yep. Mért?
- Akkor biztos szeretsz énekelni! – csillant fel a szeme Niall-nek.
- Csak akkor, ha senki nem hallja – hajtottam le a fejem.
- Naaa! – lökött meg vállával – Énekelj nekem.
- Mi? – kaptam fel a fejem – Én? Biztos nem.
- De, de!
- Nem, nem! – tiltakoztam.
- Na! Itt senki nem hallja csak én! – nyaggatott. Furán éreztem magam, mert körülbelül fél vagy háromnegyed órája ismerem Niallt és úgy elvoltunk, mint a régi barátok. Nem tudom, hogy maga a kinézete – szőke haj, amin baseball sapka van, gyönyörű kék szemek, amit csak pár másodpercre láttam, mert napszemüveg takarja – vagy a személyisége teszi, de belementem a dologba.
- De csak egy feltétellel!
- Mi lenne az? – kérdezte úgy, mint akinek nyert ügye van.
- Ha te is énekelsz! – böktem ki, mire lefagyott. Elég sokáig gondolkozott, de végül beleegyezett.
- Ki kezdi? – forgattam a telefonom a kezemben.
- Ha akarod, kezdheted te. – mosolygott Niall.
- Vaaagy… - jutott eszembe hirtelen valami – Énekelhetnénk együtt.
- Hmm? – nézett rám kíváncsian, én pedig elindítottam Carly Rea Jepsen ft. Owl City közös dalát, a Good Time-ot és átnyomtam karaoke módba. Amikor felvillant az első pár sor halkan kezdem el énekelni, viszont mikor Niall folytatta Owl részét, majd rám mosolygott, felbátorodtam. Egyébként a hangjáról annyit, hogy így énekelni még senkit nem hallottam. A dal végénél lehajtottam a fejemet és érdekessé vált a cipőm orra.
- Hé! Mért ellenkeztél annyira? Nagyon jól énekelsz – dicsért meg Niall.
- Köszi – motyogtam – Te viszont baromi jó voltál.

- Köszi – hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Ha most arra kérsz, hogy táncoljak is akkor elfutok – közöltem vele, mire felnevetett. Szerencsére sikerült elterelnem a témát, a ”hangomról” ami szerintem nincsen. Egész jól elbeszélgettünk és megtudtunk nagyon sok dolgot a másikról.
- Hé! Hány óra? – kérdezte hirtelen Niall egy nagy nevetés után.
- Ömm… - húztam elő a zsebemből – Öt óra múlt pár perccel.
- Basszus – mondtuk mindketten egyszerre.
- A fiúk kinyírnak – ugrott le Niall a padról.
- Chris megöl – tűnődtem.
- Nem is aggódsz? – kérdezte Niall.
- Áhh. Majd berakom a fülest… lenyugszik… megbeszéljük. – vontam vállat.
- Ügyes – mosolyodott el – De nekem most mennem kell.
- Látom – mosolyogtam – Örülök, hogy megismertelek. Fura, mert reggel otthon még azzal fárasztottam a legjobb barátnőmet, hogy egy szót se tudok majd mondani angolul.
Niall ezen akkorát nézett, hogy azt hittem most sokkot kapott.
- Nem azt mondtad, hogy apukád angol?
- De.
- És véletlenül nem tíz éve tanulsz angolul?
- De.
- Nem értem a problémádat – rázta a fejét Niall.
- Már én sem – nevettem el magam – Ömm… véletlenül nem akarnak majd ”kinyírni a fiúk”?
Niall újra ideges lett és sietősre vette.
- Én is örülök, hogy megismerhettelek. Remélem, majd még találkozunk – ölelt meg, ami hirtelen jött, de jólesett és visszaöleltem.
- Szia – köszöntünk el egyszerre. Sietős léptekkel indult el, én pedig távolodó alakját nézve újra betettem a fülhallgatóm és lassan kocogva elindultam a másik irányba. A városi nyüzsgés most sem csillapodott, így gondolataimba merülve csak húsz perc alatt értem haza. Csak a ház előtt jöttem rá, hogy nincs kulcsom, tehát csengetnem kell. Mázlimra Hayley nyitott ajtót.
- Szia. Chris nagyon ki van akadva. – kezdte, de Chris hangja félbeszakította.
- Hazajött végre?
- Menj – suttogta Hayley és felfelé terelt a lépcsőn. Gyorsan felrohantam és bezárkóztam a fürdőbe.
- Hol van? – hallottam Chris ideges hangját lentről.
- Felment. Azt mondta lezuhanyozik, mert sokat futott. – mentett ki Hayley.
Lassan lehámoztam magamról az izzadt ruhákat és beálltam a zuhany alá. Fejben elpróbáltam az összes verziót, ami lehetséges lesz a következő fél órában. Amikor kiléptem a zuhany alól tiszta fehérneműt találtam összehajtogatva. Megtörölköztem és felvettem, majd észrevettem egy fekete felsőt is az egyik polcon. Levettem és gyorsan magamra húztam azt is. Combközépig ért és egy kopott Big Ben volt az elején. Nem is tudtam, hogy a bátyámnak van Londonnal kapcsolatos cucca. A lehető leghalkabban átosontam a szobámba és előkerestem egy cicanadrágot. Chrisnek igaza volt. Ki kellett volna pakolnom.
- Kérlek! – hallottam bátyám hangját.
- Nem. Nem rég még neked volt nagy a szád. Akkor most mutasd meg – hallottam Hayley hangját is. A beszélgetésük hangvétele valahogy olyan volt, mint amikor a kisgyerek folyton azt mondja, hogy ő lecsúszik a legnagyobb csúszdán az anyukája nélkül, de amikor a csúszda tetején áll, már megijed és kéri az anyukáját, hogy csússzon le vele. Az ágy közepére ültem törökülésben és az útikönyvet kezdtem el lapozgatni. Kikerestem a Hyde Parkhoz tartozó részt és elkezdtem olvasni a történelmi fejezetét. Úgy öt perc után kopogtak az ajtómon és Hayley nyitott be.
- Ugye nem zavarok?
- Nem. Gyere csak. – tettem le a könyvet, ő pedig becsukta maga után az ajtót és megállt előttem – Nem ülsz le? – mutattam magam mellé az ágyra.
- De – mosolyodott el.
- Mond, ne kímélj. – céloztam Chris ”állapotára”.
- Elmondanád, hogy kikkel ismerkedtél meg a mai nap folyamán?
- Három sráccal. Az elsőt Horváth Bencének, vagyis Bence Horváth hívják… bocsi itt fordítva mondják. Steward volt azon a gépen, amelyiken én utaztam és segített vinni a cuccomat, meg beszélgettünk. Ennyi. Ja, és kérte, hogy Ben-nek hívjam. Egyébként pedig Chris is találkozott vele.
- Oké, ő rendben van – bólintott Hayley.
- A második nevét nem tudom. Ő ült mellettem a gépen. Angol volt, és itt él Londonban. Jó fej, de titokzatos. Ha akarod, leírhatom.
- Örülnék neki.

- Ömm… napbarnított bőr, borostás arc, maximum húsz éves, napszemüveget viselt és egy baseballsapkát. A szeme színét nem tudom… de a haja fekete volt és egy…
-… szőke csík volt középen. – fejezte be mondatom ”kivallatóm”.
- Igen. Honnan tudod? – meredtem rá. Tényleg kezd ijesztő lenni London.
- Ő… hogy is mondjam… - kereste a szavakat Hayley – Már értem mért nem mondta meg a nevét. Mond neked valamit az, hogy Zayn Malik?
- Nem – ráztam a fejemet.
- És az, hogy One Direction?
A válaszom megint csak fejrázás volt.
- Hihetetlen… folyamatosan zenét hallgatsz… a zenei ízlésed talán neked a legvegyesebb a Földön és még nem hallottál a One Directionről? – csodálkozott Hayley.
- Ömm… kellett volna?
- Majd mesélek… de ki volt a harmadik? Csak nem miatta maradtál eddig?
- De. Szó szerint összefutottunk. Véletlenül leesett a napszemüvege, de így legalább láttam a szeme színét, ami gyönyörű szép kék volt… Ő is baseball sapkát viselt, és itt lakik Londonban. Írországban született, de a munkája miatt ideköltözött, azt viszont nem mondta el, hogy mit dolgozik. A neve pedig…
-… Niall Horan – fejezte be megint a mondandóm Hayley.
- Attól függetlenül, hogy London világváros, itt mindenki ismer mindenkit? – értetlenkedtem.
- Nem feltétlenül, csak a nemzetközi sztárokat. – válaszolt komolyan.
He? Most mi van? Elvbe, Londonba jövet mellettem ült egy srác, akiért odavan majdnem az egész világ? Aztán a Hyde Parkban pedig összefutok egy társával, akiért szintúgy rajonganak? És én erről mért nem tudok? Meg is van… mert soha életemben nem érdekelt egy híresség sem.
- Most szerencsésnek érzem magam, mert nem egy tipikus tini lány vagy. – fordult felém Hayley. Még mindig nem tudtam, hogy mit mondjak, így Hayley folytatta.
- Szeretnéd, hogy meséljek róluk?
- Ühüm.
- Niall, mint tudod Írországban született. Akivel a repülőn találkoztál, a neve Zayn és Bradfordban született. Rajtuk kívül még hárman vannak a bandában. Harry Stlyes aki Holmes Chapelben lakott, Louis Tomlinson aki Donchasterből jött, és Liam Payne aki Wolverhamptonban élt. 2010-ben jelentkeztek a X Factor 7. évadába, viszont egyedül egyikük sem jutott be a ’Fiúk’ kategóriába. Nicole Scherzinger javasolta, hogy alakítsanak csapatot, így továbbjutottak. Simon Cowell lett a mentoruk, és ők voltak az utolsó bennmaradt csapat. Harmadik helyezést érték el. A One Direction név, Harry ötlete volt, miszerint ’egy irányba’ mennek tovább. Egyébként ő a banda legfiatalabb tagja.
Halk kopogás után a Chris nyitott be.
- Minden rendben? Olyan csendesek vagytok.
- Persze. Nincs semmi gond. Az első fiúval te is találkoztál, a másik kettőt meg én ismerem. – válaszolt Hayley.
- Akkor jó. Megnyugodtam. – fordult vissza, de egy pillanatra megállt – Azaz én pólóm?
- Ömm… szerintem igen. – nézegettem az említett ruhadarabot – De most már az enyém.
- Jó legyen! – ment ki mosolyogva a szobámból.
- Mutassak pár dalt tőlük? – érdeklődött Hayley mosolyogva.
- Az jó lenne – mondtam, majd felemeltem az ágy mellett hagyott laptoptáskát. Amíg kicipzáraztam és bekapcsolódott a gép, hirtelen eszembe jutott valami.
- Hogy érted, hogy ismered őket?
- Azt ugye már tudod, hogy fotós vagyok…
- Igen – bólintottam
- Nos… nem egy újság fotósa vagyok vagy ilyesmi… hírességekkel dolgozok, vagyis dolgoztam… meg még dolgozok is… na, csak arra akarok kilyukadni, hogy a fiúk menedzsere felfogadott engem a saját fotósuknak.
- Aha, értem. Tehát öribarik vagytok. – vigyorogtam, mire Hayley felnevetett. Az est hátralevő részében One Directionös videókat néztünk. Már későre járt, amikor Chris behozott egy-egy bögre kakaót nekünk és közölte, hogy maximum tizenöt perc múlva menjünk el aludni. Miután elhagyta a szobát, rápillantottunk az órára és rájöttünk, hogy igaza van. A Live While We’re Young-ot hallgatva iszogattuk a kakaót, amikor Hayley hirtelen megszólalt.
- Nagyon örülök, hogy végül ilyen jól kijövünk.
- Hmm? – vontam össze a szemöldököm.
- Amikor a bátyáddal összeházasodtunk, te éppen érettségiztél, a szüleid pedig be voltak havazva a munkával. Aztán június végén, amikor odautaztunk hozzátok, akkor pedig nyári táborban voltál. Egyik nap anyukád kihangosítva beszélt veled, és meghallottam, amikor azt mondtad, hogy „Hála égnek nem kell látnom”. Akkor nagyon szomorú lettem, hogy nem kedvelsz, pedig nem is ismersz.
- Jajj, azt nem rád mondtam. Akkoriban volt egy csaj… - emlékeztem vissza – ilyen plázacica féleség. Folyton beleszólt mindenben. A végén már ott tartottam, hogy belelököm a Balatonba, de állítása szerint ételmérgezést kapott a tábori kajától és lelépett. Arra mondtam, hogy hála égnek nem kell látnom.
- El sem hiszed, hogy ennek mennyire örülök! – ölelt meg Hayley – De most már tényleg menjünk aludni. – állt fel – Jó éjszakát – ment ki a szobámból.
- Neked is jó éjszakát – kiáltottam utána. Kikapcsoltam a laptopom és leraktam az ágy melletti éjjeliszekrényre. Fülesemet berakva Apocalyptica Nothing Else Matters-ére aludtam el.

~ FONTOS

Sziasztok!

Nem tudom, hogy olvastatok-e már róla, de JÚLIUS 1-TŐL MEGSZŰNIK A GOOGLE READER. 

Hogy pontosan mi is ez, és mit tudsz tenni,elolvashatod:

ITT

FROM THE MOMENT I MET YOU

(itt tudod követni a blogot)

~ Award & Thanks

Sziasztok! :)

MÉG NEM, új résszel érkeztem, de nemsokára arra is sor kerül ;).
Szeretném megköszönni a 730 látogatottságot és az 5 feliratkozót! 
Régen csak álmodoztam arról, hogy majd talán(!)valakinek tetszeni fog amit írok, és nem gondolja azt hogy "Pff, csak egy újabb próbálkozó, aki most éppen író akar lenni"
Nekem ez nem csak egy újabb hobbi, én szeretem ezt csinálni :). Ez olyan, mint mondjuk a színészeknek a játszás, vagy az énekesek az éneklés. Ebben lelik örömüket.

Na, de át is térek az 'Award' részre.
Megkaptam életem első díját a fanfiction-omra. 


A díjat nagyon szépen köszönöm Ivettnek. 

10 dolog magadról (Írj magadról 10 dolgot!)
1. Mindenképp el szeretnék jutni Londonba.
2. Egyszer szeretném, ha a hajamban különböző színű tincsek lennének.
3. Szeretnék találkozni Ian Somerhalder-rel.
4. Szeretnék megtanulni gitározni.
5. Holnap kapom meg a bizimet.
6. Kb. 35 óráig munkanélküli leszek :( (értsd: holnap megkapom a bizit, 35 óra múlva új suliba iratkozok.)
7. Épp Szurovecz Kitti - Gyémántfiú című könyvét olvasom.
8. Szerencseszámom: 15
9. Kedvenc színem: lila
10. Nem értem miért szűnik meg a Google Reader 


Kérdések (Válaszolj 10 kérdésre!)
1. Mióta írsz blogot? 2012. november 19. (ha jól emlékszem)
2. Mióta vagy Directioner? kb. 2011
3. Ki a kedvenc 1D tagod? Niall Horan
4. Szereted a Little Mix-et? Of course
5. Tetszik a blogom? :) Igeeen :)
6. Hány blogod van ezen kívül? Egy
7. Szeretsz írni? Ühüm :)
8. Mi a hobbid? Írás, zene hallgatás, olvasás, barátokkal lógás
9. Hány éves vagy? lassan 15 :D
10. BFF? Piszkos 13 + Nóri, Dzseni

Kérdéseim (Tegyél fel 10 kérdést!)
1. Mióta írsz blogot?
2. Kedvenc blog?
3. Mi a hobbid?
4. Olvasod a blogom?
5. Ezen kívül még van blogod?
6. Kedvenc könyv?
7. Miért kezdtél el írni?
8. Példakép?
9. Hány éves vagy?
10. Mi szeretnél lenni?

Küld tovább 10 blognak!
1. Bo
2. Szilvi
3. Cece Clark & Heylin
4. Nina Colette
5. REGINA99
6. Hope Darwin
7. Réka
8. Nσяιιcι.
9. Invincible for the life
10. Sweety