2. Egy könyves nap

Sziasztok! :)
Itt is vagyok egy újabb résszel!
Nem húzom az időt, csak annyit szeretnék mondani, hogy valószínűleg hetente vagy kéthetente lesz újabb rész...
                                                                                                  C.

Reggel madárcsicsergésre ébredtem. Megfordultam és ösztönösen a szemem elé tettem a kezemet, de mikor kinyitottam puszta sötétség fogadott. Valószínűleg anyu lehúzta a redőnyöm, amikor elment dolgozni. Kikászálódtam az ágyból. Megnéztem hány óra. Te jó ég! Negyed kettő. Lexi alig háromnegyed óra múlva itt lesz. Felhúztam a redőnyömet és megvakultam. Jól kezdődik a reggelem, izé délutánom. Ebéd gyanánt melegítettem pirított krumplit és ketchuppal elfogyasztottam. Fogmosás után felöltöztem. Egy kék rövid ujjú inget és egy farmer shortot véltem alkalmasnak a mai naphoz. A hajamat kiengedve hagytam. Egyéb apró dolgok, mint például a kabalakarkötők felvevése után végre elkészültem. Csengettek.
- Szia – köszöntött Lexi amikor ajtót nyitottam.
- Szia – köszöntem én is – Mehetünk?
- Izéé. Nem kéne táska vagy pénztárca? – érdeklődött. Ja, igen. Tudtam, hogy valamit elfelejtek. Visszasiettem a táskámért, amiben már benne volt a pénztárcám, a kulcsaim és pár zsepi is. Miután bezártam az ajtót elindultunk. Én biciklivel, Lexi görkorival. Az utat a könyvesboltig végighülyéskedtük. Először csak szimplán beszélgettünk, aztán Lexi felvetette, hogy versenyezzünk. A járókelők döbbenten nézték, hogy egy biciklis és egy görkoris lány száguldozik a kertvárosban. Az idősebb korosztály amolyan „Mi is voltunk fiatalok” mosollyal néztek ránk. Az eredményt döntetlennek ítéltük, miután kis híján Alexis elcsapatta magát, ugyanis egy kereszteződésnél én lefékeztem, ő viszont továbbgurult. Vagyis csak gurult volna, ha vissza nem rántom. A történtek kitárgyalása után Lexi kijelentette, hogy elfáradt. Felajánlottam, hogy húzom a könyvesboltig, és ha nem nyafog, hogy ’lassan már halálra unja magát’ a boltban akkor kap fagyit is. A bicikli lezárása után bementünk végre az Alexandrába. Én gyalog, Lexi görkorival, az ott dolgozók már rég ismernek minket, így senkit nem lepett meg ez a közlekedési forma.
- Sziasztok, lányok! – köszönt Roxi. Két évvel idősebb nálunk és az anyukájáé a bolt.
- Szia! – köszöntünk egyszerre Lexivel.
- Vörös pöttyös? – kérdezte mosolyogva. Imádom a vörös pöttyös könyveket.
- Nem – mondtuk megint egyszerre Lexivel, Roxi pedig elnevette magát.
- Most kivételesen nem. Viszont elfelejtettem még megköszönni a múltkori ajánlásodat. Imádtam.
- Semmiség. Tudtam, hogy tetszeni fog. Gondolom most már neked is kell egy bukott angyal.
- Jó lenne. Kár, hogy Becca Fitzpatrick nem Londonban vagy környékén él. – sóhajtottam – Akkor tuti aláíratnám vele a Csitt Csitt-et. Véletlenül nincs második része?
- Van, csak itt elfogyott. - kérdően pillantottam rá ezért folytatta – Gondoltam, hogy érdeklődni fogsz van-e folytatás.
Elmosolyodtam. Ennyire kiszámítható volnék? Épp indulni akartam az útikönyvek felé, amikor összezavarodva szólalt meg Roxi.
- De hé, várj!  Mért gond, hogy nem ott lakik?
- Holnap reggel indulok Londonba. Szülinapi ajándék anyáéktól – virultam. 
- Tényleg? Az, de jó – mosolyogott.
- Tudsz valami jó útikönyvet? – érdeklődtem.
- Egy pillanat.
Amíg Roxi a könyvek közt kutatott feltűnt, hogy valami hiányzik a szokásos könyvesbolti látogatásokból. Lexi nem szenvedett látványosan mellettem. Körbefordultam, de nem láttam sehol. Nem aggódtam, végül is egy könyvesboltban csak nem eshet baja.
- Búú – ”ijesztett” meg a következő pillanatban szőke hajú barátnőm.
- Félelmetes vagy – mondtam ”ijedten”, aztán elnevettük magunkat. A vásárlók kérdő és megrovó pillantásokat küldtek felénk. Hopsz.
- Meg is van! – emelet fel győzedelmesen Roxi egy vékonynak, de vastagnak sem nevezhető sárga útikönyvet, majd odanyújtotta nekem. Elvetten tőle és belelapoztam.
- Hű – lepődtem meg. A könyv két nagyobb fejezetből állt. Egyesült Királyság és Írország. Egyesült Királyságos része szét volt osztva több kisebbre: Anglia, Wales, Skócia és Észak Írország. Ezeken belül városonként fel volt sorolva az összes látnivaló.
- Köszönöm – ugrottam Roxi nyakába.
- Ez az egyetlen könyv, ami ennyire részletesen leír mindent, bár ebben még Írország is benne van.
- Miután kiörültük magunkat, indulhatnánk már! Valahol vár rám pár gombóc fagyi – nyűgösködött Lexi. 
- Takács Alexis. Rajtad nem lehet kiigazodni! Ugyanúgy szeretsz olvasni, mégse bírsz meglenni egy könyvesboltban két percnél tovább.
- Két perc? Még, hogy két perc. Semmi bajom a könyvesboltokkal. Csak azzal az idővel, amit te benne töltesz. Vagy, ahogy te mondanád, azzal a két perccel.
Hmm. Van benne valami. Elsőre kiválasztok vagy húsz könyvet, elolvasom a hátulját, marad minimum tíz. És még abból a tízből kiválasztom, mit veszek meg. Talán több mint két perc. Hirtelen – nem tudom honnan jött – dühömben azt akartam neki mondani, hogy akkor legközelebb szóljon, ha untatom és nem hívom el. De aztán lenéztem a kezemben tartott útikönyvre. Nem, nem jönne jól egy veszekedés pont az álomutazásom előtt.
- Bocsi – suttogtam.
- Jajj most ne kérj ilyen hülyeségért bocsánatot. Különben sem „unatkozok” annyira, mint ahogy valószínűleg elgondoltad. Beleolvasgatok a könyvekbe, beszélgetek Roxival, vagy nekiállok megtanulni franciául.
- Szerintem francia helyett az angolt gyakorold. Négy év után is rémes hallgatni, hogy német akcentussal beszélsz – mosolyogtam.
- Kell még valami? – érdeklődött Roxi.
- Nem. Most csak ez az egy lesz. – válaszoltam.
- Végre – sóhajtott fel Lexi, mire mindhármunkból kitört a nevetés. Kifizettem az útikönyvet és már épp indulni készültünk, amikor Roxi utánunk szól.
- Itt maradt a törzsvásárlói kártyád!
- Nem baj az. Két hét után úgyis visszajön Lisa. Így legalább tuti biztos lenne, hogy nem hagyja el. – nevette el magát Lexi. Visszasétáltam és elraktam a kártyámat.
- Sziasztok. Jó utat Lisa – köszönt el Roxi.
- Köszi, meglesz. Szia!
- Szia – köszönt el Lexi is. A fagyizóhoz érve leraktam a biciklim és beálltunk a sorba. Július, negyven fok meleg, fürdő város, sok turista…
- Mond – böktem meg Lexi karját, amikor ránk került a sor.
- Egy öt decis epres jégkását kérek.
- És te azt komolyan meg fogod inni? – hitetlenkedtem, mire ő csak vigyorogva bólintott.
- Egy öt decis erdei gyümölcsös jégkását kérek.
Miután fizettem elsétáltunk a Főtérig. Ott leültünk az egyik padra, szembe a szökőkúttal. Mobilommal csináltam egy közös képek rólunk. Fél-fél fejünk volt benne, plusz kezünkben a jégkása. Feltettem twitterre ezzel a kiírással „Utolsó nap”. Persze angolul írtam. Jobban belegondolva magyarul még nem is tweeteltem. Régi hülyeségeinket felemlegetve nevetgéltünk a padon, amikor egy idős házaspár lépett elénk.
- Sprechen Sie Deutsch? - kérdezte németül a bácsi. Én értetlenül meredtem rá, Alexis viszont már épp mondani akart valamit, amikor a néni megszólalt.
- Do you speak English?
- Ja! – mondta Lexi a bácsinak.
- Yes! – mondtam a néninek.
Összemosolyogtak és a néni nekem angolul, a bácsi Lexinek németül kezdett el magyarázni, hogy mit keresnek. Az arborétumot akarták megnézni. Amikor hallottam, hogy Lexi már épp útba akarta igazítani az osztrák turistát, megböktem a vállát. Elnézést kért a bácsitól és felém fordult.
- Please wait a minute! - mondtam a néninek.
- Mond azt, hogy mi is arra megyünk.
Ő csak bólintott és elmondta németül, amit kértem. Így elindultunk négyen a Várparkon keresztül az Arborétumba. Közben a házaspár kérdezgetett minket mindenféléről. Először csak a városról, aztán már a suliról, a tanulásról is. Nagyon szimpatikusak voltak. Lexinek és nekem is felcsillant a szemünk, amikor én megértettem valami német mondatot, ő pedig egy angol mondatot. Amíg odaértünk és elköszöntünk legalább ötször köszönték meg a segítséget és háromszor kívántak jó utat Londonba, ugyanis Lexinek ”eljárt a szája”. Nem mintha titok lenne, csak… végül is két idegennek elmondani kicsit fura. Mindegy. A Várparkban visszafele megpihentünk és megittuk a maradék jégkását. Pár fotót csináltam a digitális gépemmel, ami akkor derült ki, hogy nálam van, amikor elővettem a pénztárcámat a jégkása kifizetésénél. Fotó a Parkról, fotó félig a Parkról félig a Várról. Még pár természetkép és egy-két kép Lexiről is.
- Ajj! Fáj a fejem – fogta a fejét előbb említett ”fotómodellem”.
- Nem kellett volna annyi jégkását meginnod. Én szóltam – mosolyogtam.
- Te, hogy bírod?
- Mármint mit?
- Alig vagy beteg. Az ilyen átlagos dolgok mindig elkerülnek.
- Hát akkor valószínűleg átlag feletti vagyok – vigyorogtam – Vagy…
- Idióta – fejezte be a mondatom Lexi.
- Na, az már biztos – nevettem el magam.
Hazafele egy darabig mellettem korizott legjobb barátnőm, aztán már én húztam az út vége fele. De most nem őrültek módjára. Olyan négy fele hazaestem, ömm szó szerint, ugyanis amikor kinyitottam a kaput és be akartam menni, picit megbotlottam drága jó kutyámban. A neve Believe. Igen, nos látszik, hogy én neveztem el. Ha Chris itthon lett volna, szerintem rögtön vitába száll, hogy mégis milyen név ez egy kutyának. Oké, imádom Angliát… Londont… mindent, ami angollal kapcsolatos. Miután letámasztottam a biciklim és leguggoltam, hogy megsimogassam Believe-et, megláttam egy piros Suzuki Wagon R-t. Felugrottam és beszaladtam a házba.
- Mamaaa! Papaaa! – kiáltottam meglepetten – Hát ti?
- Szerinted elengedünk úgy, hogy nem is köszöntünk el? – ”háborodott fel” papa. Megöleltem mindkettőjüket, majd leültem közéjük.
- Mit nézel meg először? – érdeklődött a mama.
- Az ágyamat. – vágtam rá.
- De, hisz… csak egy óra eltérés van a két ország között.
- Ühüm. Plusz két és fél óra repülőút.
- Oké, oké. Első látványosság? – javította ki előző mondatát a mama.
- Passz… annyi minden van. Big Ben, London Eye, Trafalgar Square, Tower Bridge, Westminster… - kezdtem sorolni.
- Értjük – szakított félbe a papa – Tényleg sok minden van.
- Ühüm. Remélem a Madame Tussauds-t is meg tudom nézni.
A téma holnap utazásom volt, így persze szinte repült az idő.
- Anya, maradtok vacsorára? – érdeklődött anyu.
- Már így eltelt az idő? – lepődött meg a mama – Most sajnos nem maradhatunk
- Nem felejtettél el valamit? – kérdezte a papa.
- Nem… mit? – kérdezte zavarodottan a mama, mire a papa felvett a lába mellől egy kis ajándékos táskát.
- Tényleg!
- Ezt neked vettük, hogy legyen mit csinálnod abban a két és fél órában a felhők felett – mondta mosolyogva papa.
- Jujj, de ezt…
- …nem kellet volna. – fejezte be a mondatom papa mosolyogva – De, igen!
Kiemeltem a táskából egy fekete borítású könyvet. A jól ismert vörös pötty ott volt a jobb alsó sarokban. Prom Nights From Hell (Pokoli Báléjszakák) állt az elején fehér domború betűkkel. Hmm. Angolul egy könyv, amiben öt történet, öt írónőtől.
- Köszönöm! – ugrottam nagyszüleim nyakába.
Miután elbúcsúztunk a nagyiéktól felmentem a szobámba. Körbenéztem nehogy itthon felejtsek valamit. Lezuhanyoztam, felvettem a pizsimet, leültem az ágyamra és az ölembe húztam a laptopom.
„Szia! Itt vagy? :)” – két perce írta Takács Alexis. Láttam, hogy a neve mellett zöld a pont, így visszaírtam: „Szia! Igen :D”
Pár pillanat múlva videó hívást indított Lexi. Már jó ideje beszélgettünk, amikor Lexinek hirtelen ötlete támadt.
- Szerinted holnap elmehetek veletek a reptérre?
- Ha! Tudtam, hogy meggondolod magad és felcsempészhetlek a gépre!
- Neeem! Idióta! Csak kikísérnélek én is…
- Anyud benne van? – erre a kérdésemre Lexi elkiáltotta magát „Anyaaaa”. Olyan tíz másodperc után Lexi apukájának a hangját hallottam meg.
- Mi a baj Alexis? Mért kiabálsz?
- Holnap kikísérhetem Lisa-t a reptérre?
- Ha Lisa szüleinek nem gond.
- Oké. Köszi.
Most rajtam volt a sor, hogy kiabáljak. „Anyaaa”. Hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn, de anyu helyett apu jelent meg az ajtóban.
- Holnap Lexi is eljöhet velünk a reptérre?
- Persze, de nem felejtettél el valamit?
- Mégis mit?
Kérdésemre a válasz apu kezében volt. A délután vásárolt útikönyv a táskában, ami kint maradt a biciklimmel együtt az udvaron. Hupsz.
- Köszi! – mosolyogtam, apa letette a táskát mellém az ágyra és kisétált a szobámból.
- Mikor keljek? – érdeklődött Lexi.
- Hááát… én ötkor kelek… hatkor indulunk. Két óra az út Bécsig. A gépem kilenckor indul.
- Szerinted, ha ötkor kelek el tudok készülni?
- Ha én igen, akkor te is. – mosolyogtam.
- Oké.
- Ha felkeltem megcsengesselek?
- Aha. Az jó lenne. Köszi.
- Idejössz vagy érted menjünk?
- Majd odamegyek.
- Oksa.
És ekkor rejtélyes módon egyszerre anyu és Lexi anyukája is elkiáltotta magát. „Lányoook”. Az esti beszélgetés szinte már hagyomány volt.
- Szia. Jó éjt. – köszöntünk el egyszerre egymástól. Kikapcsoltam a laptopom és letettem az asztalra. Kifeküdtem az ágyamon, beraktam a fülesem és elindítottam Carter Burwell Bella Reborn című számát. Már majdnem elaludtam amikor Green Day-től a Basket Case megszólalt. A szó szoros értelmében kiestem az ágyból. Elfelejtettem átállítani a véletlenszerűről, ismétlésre a zenelejátszóm. Megállítottam, visszakerestem a legutóbb hallgatottak között az előbb hallgatott számot és beállítottam ismétlésre. Így végre-valahára elaludtam.