1. London, tényleg?

Hello World!
I'm back :D.
So, itt is lennék az első fejezettel. Sokat gondolkoztam, és arra jutottam, hogy bár talán rövidebb, de több rész lesz majd. Nagyon örülök a két kommentnek és a 122 nézettségnek. Pár rész már megvan, igyekszek is majd hozni, csak időhiányban nem szeretném utolérni magam. Az első részekben még nem találkozik a történet főszereplője és a One Direction, de idővel az életük összefonódik és a cselekmény kibontakozik.
Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást! :)                                                                                            C.

- Tényleg? – meredtem anyuékra – Nem vicceltek?
- Tényleg kicsim. – felelte anyu. Még mindig furán nézhettem rájuk ugyanis folytatta – Nem viccelünk. Pár nap és már London utcáit járhatod.
Örömömben felsikítottam. Ennél szebb előrehozott szülinapit ajándékot még senkitől sem kaptam.
- Lisa! Rose! Rosalie! – szólt rám apa. – Vigyázz még a végén nekiesel valaminek!

Időközben a sikítozásom mellé társult egy kis ugrálás is.
- Bocsi. – álltam meg – Csak… ez annyira hihetetlen! A kedvenc országomba, sőt a kedvenc városomba utazhatok. Wááá! Fel kell hívnom Lexit! – kiabáltam, de közben már felértem az első emeletre és berontottam a szobámba. Felkaptam a mobilom az ágyról és rögtön hívtam is a legjobb barátnőmet. Amikor a telefon kijelezte, hogy Lexi felvette – csodák csodájára – a mobilját belesikítottam.

- Nem fogod elhinni mi történt – szóltam bele izgatottan.
- Pár nap múlva mész Londonba? – kérdezte.
- Pár nap és… hé, várj! Te honnan tudod? – lepődtem meg.
- Hát izéé. A szüleid tanácsot kértek, hogy minek örülnél a legjobban.
- Áruló – ”durciztam” be.

- Naaaa…. Részben nekem hála, hogy álmaid városába lehetsz nemsokára.
- Imádlak! – mondtam boldogan.
- Na azért ám! – nevette el magát.
- Hé! Nem jössz át segíteni, bepakolni? – tettem fel a hirtelen bennem megfogalmazódott kérdést.

- Mindjárt ott leszek. Szia!

-Oksa, szia! – köszöntem el. Belezuhantam a babzsákfotelembe és azon gondolkoztam, mit is fogok csinálni én Londonban. Még ezen méláztam, az idő telt és a következő, amit érzékeltem az, az volt, hogy Lexi a nyakamba ugrik, én pedig a meglepettségtől nem tudtam reagálni, így a földre – pontosabban a szőnyegre – zuhantunk.
- Hé, lányok! Óvatosabban! – szólt ránk apa, aki épp akkor hozta be a nagybőröndömet.
- Bocsi! És köszi – öleltem meg aput. Behúztam a bőröndöt a szobám közepére és kinyitottam.
- Hajrá! – mondta apu és már el is tűnt.
- Valami zene nem kellene? – kérdeztem, mert már hiányoltam a megszokott háttérzajt.
- Mindig szól valami ugye? Nem bírnád ki egy napig, hogy ne hallgass valamit! – “nyavalygott” Lexi.
- De, kibírnám! – feleltem rögtön mire csak egy „Ugye nem mondod komolyan?” pillantást kaptam.
- Na, jó! Talán. Izéé. Nem biztos. Nem.
- Ha! – kiáltott fel a nem létező fogadást megnyerő fél – Én megmondtam.
- Na azért győzelmi táncot ne járj! – dobtam meg egy párnával – Túl jól ismersz. Ez így nem igazságos!

- Csak „legyőztelek” az a bajod – nyújtotta rám nyelvét szőke hajú barátnőm. Egy „Idióta vagy” tekintettel válaszoltam.
- Tessék – dobtam az ölébe a telefonom – Érezd magad megtisztelve!
A választása Flo Rida Whistle-jére esett.
- Hmm! Jó választás – álltam fel, ugyanis eddig a bőrönd mellett ültem. – De inkább kezdjünk el pakolni.
A telómat letettem a könyvespolcra és közben maxig nyomtam a hangerőt.
- Tudtam, hogy valami hiányzik. – hallottam apa hangját lentről. Erre a megjegyzésre anyu elnevette magát.
Pár órával később a földön feküdtünk a röhögéstől, miközben kiválogattuk, hogy melyik ruháimat viszem, Lexi lehetetlenebbnél lehetetlenebb ruha összeállításokat csinált. Ráadásként eljátszott pár embert, akiket nem bírunk. Félelmetesen jól. A sok nevetéstől már azt hittem kilyukad a hasam. Az egyik pillanatban még nevettem a másikban viszont már megindultak a könnyeim, hogy eláztassák az arcom.
- Hé – fordult az oldalára Lexi – Mi a baj?
- Se-semmi. Csak… hi-hiányozni fogsz.
- Ajj ne kezd! Van facebook, twitter, skype, msn, telefon… tartjuk majd a kapcsolatot. Két hét Londonban. Szerintem annyi idő alatt meg sem tudsz nézni mindent. Nem, hogy szomorkodni lenne időd.
- De egyedül nem az igazi – töröltem le a könnyeimet.
- Ott lesz Chris is. És a barátnője…
- Felesége – javítottam ki, mire kérdően nézett rám, de aztán visszatért az előző témához.
- Naaa. Anglia… London… HAHÓ! Álmaid városa.
- És mi van, ha nem tudok majd beszélgetni?
- Hány dalt tudsz fejből? Csak ragadt meg benned valami. – nézett a plafonra.
- Héé! Tizenkét éve angolt tanulok!
- Na, akkor meg…?
- Igazad van, de izééé mit szólnál, ha felcsempésznélek a gépre? – kérdeztem mosolyogva.
- Azt, hogy hülye vagy! – lökte meg a vállam. – Az angoltudásom az I love you, hi/szia/ és a bye/viszlát/ valamint a good morning/jó reggelt/ és a good night/jó estét/ után megáll.
- Németül is biztos sokan megértenének. – viccelődtem.
- Ja, persze.  – forgatta a szemeit Lexi – Holnapután ilyenkor már Londonban leszel.
- Aha – gondolkoztam el – Holnap eljössz velem a könyvesboltba?
- Az Alexandrába?
- Ühüm.
- Oké. – egyezett bele Lexi.
- Délután kettő fele?
- Az jó lesz.
- Látom sikerült összepakolni – mosolygott apa, majd a tekintete a polcon lévő telefonomra tévedt – Lisa kikapcsolnád, vagy legalább lehalkítanád ezt a… zenét?
Véletlenszerű lejátszásra volt állítva, így most éppen Billy Talent Red Flag-je szólt. Vállat vontam és felkászálódtam a földről, levettem a mobilom a polcról és megérintettem a stop gombot. Apa arcát egy „Így már sokkal jobb” kifejezés borította. Nem értem mi a baja ezzel a számmal.
- Alexis maradsz vacsorára? – kérdezte apa.
- Mit eszünk? – kérdezett vissza mosolyogva Lexi. Nos, igen. Szinte természetes, Hogy Lexi nálunk vacsorázik, vagy épp én náluk. Néha megesik. Lesiettünk, ugyanis a konyhából már isteni illatok leptél el a házat. Az asztal már meg volt terítve négy főre és ki volt rakva a vacsora is.
- Brassói, rántott hal, pirított krumpli és rizs – mosolygott anyu.
- Úgy látszik, a sütés-főzést már tudom kitől örökölted. – lökött meg Lexi.
Ja, igen. Cukrász suliba járok. Még van két év a hatból. Persze az első négy év alatt szimplán tanulunk, aztán letesszük az érettségit - amin hála égnek már túl vagyok. Az ötödik évben szinte csak a sütés-főzésről lesz szó, a hatodik évben pedig nem kötelezően el lehet végezni valamit. Anyu és apu csak mosolyogtak. Leültünk az asztalhoz. Én brassóit és pirított krumplit vettem, Lexi halat és pirított krumplit. Anyu brassóit és rizst, apu pedig szint ezt azt összeállítást választotta. Már éppen villámhoz nyúltam, amikor eszembe jutott valami és felkaptam a fejem. Három kérdő szempár vizslatott. Felálltam és kivettem a hűtőből a ketchupot.
- Hogy tudod te azt megenni? – kérdezte anya és Lexi ijesztően egyszerre. A mondat elhangzása után összenéztek és elnevették magukat.

- Ti meg a mustárt eszitek meg. Brr.
Az este hátralevő része arról szólt, hogy egy kész útitervet állítottak nekem elő. Valahol az elején lemaradtam, mivel elképzeltem, hogy ott állok/sétálok Londonban. Fejemben a képek váltakoztak, amikor kihallottam a beszélgetésekből, hogy „Big Ben” „London Eye” „Tower Bridge” „Trafalgar Square” és így tovább. Vacsora után leszedtük az asztalt, elpakoltuk és még anya nekiállt mosogatni, apa bekapcsolta a TV-t, hogy meccset nézzen – gondolom én. Viszont a bemondó helyett max hangerőn éppen Daniel Merriweather ft Wale Change című száma szólalt meg.
- Mi a… - rezzent össze apa, én pedig elnevettem magam. Lexi felvette a pulcsiját, hisz már beesteledett. Kikísértem egészen a kapuig.
- Akkor, holnap kettőkor – mosolyogtam.
- Mi lesz akkor? – kérdezett vissza furán.
- Holnap kettőre jössz és megyünk az Alexandrába… rémlik?
- Ja, persze! Bocsi… - mosolygott.
- Semmi.
- Holnap kettőkor! Szia – intett mosolyogva.
- Szia! – köszöntem el és visszaindultam a házba. Fura arcot vághattam ugyanis anyu azzal a „Nem tetszik a kifejezés az arcodon” tekintettel méregetett. Sóhajtottam.
- Min gondolkozol? – érdeklődött.
- A nap maradék részében mit csináljak – mosolyodtam el halványan.
- És mire jutottál?
- Lezuhanyzok és elaszok.
- Jó döntés. Azt hiszem én is eszerint cselekszek.
- Jó éjt – intettem mosolyogva és felballagtam az emeletre. A szobám felé sétálva elhaladtam Chris ajtaja előtt. Nemsokára találkozunk – gondoltam. Kiadós zuhanyzás után belebújtam a pizsimbe, ami egy nagy fekete Karib tenger kalózai pólóból és egy rövidnadrágból állt. Mellesleg a pólót Christől csórtam. Bezuhantam az ágyamba és úgy döntöttem, hogy elég fáradt vagyok, inkább most nem hallgatok zenét.