4. "Énekelsz nekem?"

Konichiwa! :)

Itt is vagyok miután szenvedtem egy sort a Bloglovin'nal, nem írok kisregényt, csak annyit, hogy még egyszer köszönöm a feliratkozókat.

C.

Ráérősen kerülgettem az embereket, közben mindent megfigyeltem. Alig tíz perc alatt odaértem a Hyde Park bejáratához, és örültem a fejemnek, mert ez tőlem nagy teljesítmény. Csináltam pár képet és elindultam befelé. Ahhoz képest, hogy ’ez is csak egy park’, szerintem gyönyörű volt. Boldogan fotózgattam – szinte mindent – majd egy idő után lekanyarodtam egy kisebb ösvényre, amit valószínűleg a futók használnak. Éppen számot váltottam, mert nem akartam szomorú zenét hallgatni, amikor nekimentem valakinek. Gondolatban szidtam magamat, hogy már hetekkel ezelőtt rendeznem kellett volna a zenei listáimat, csak lusta voltam. Az idegennek leesett a napszemüvege, de szerencsére nem lett semmi baja. Egyszerre hajoltunk le érte. Én gyorsabb voltam, felkaptam és felegyenesedtem. Épp nyújtottam neki vissza és bocsánatot akartam kérni, de megelőzött.
- Kérlek, ne sikíts! – nézett rám könyörgően, gyönyörű szép kék szemeivel. Londoniaknak mániája ez a sikítozás? Vagy ez egy újabb köszönés?
- Mért sikítanék? – ezt most kérdezem ma negyedszerre. Mondjuk mástól, de ez részletkérdés. A srác gyorsan felvette a napszemüvegét és furcsán méregetett.
- Oké. Nem tudom mi ez a „Kérlek, ne sikíts!” itt Londonban, de kezd ijesztő lenni.
- Már más is mondta ezt neked? – kérdezte kíváncsian.
- Igen. Bár eddig még választ nem kaptam. De ahogy a helyzetet nézem, nem is fogok kapni.
- Sajnálom, de igazad van. Erre tényleg nem válaszolhatok. – mosolyodott el szomorúan. A sajnálomról jut eszembe…
- Nem gond. Inkább én sajnálom, hogy neked mentem. Figyelnem kellett volna – tanulmányoztam a cipőm orrát.
- Semmi gond. Nem a te hibád… Kérdezhetek valamit? – mosolyodott el. Basszus. Londoni srácok és a mosolyuk. Még szerencse, hogy se apu, se Chris nem gondolatolvasó.
- Persze.
- Hogy hívnak? – kérdezte, mire én kicsit elgondolkodtam. Első napomon ő a harmadik srác, akit megismerek. Most tényleg egy idegennek mondjam el a nevemet? Rövid mérlegelés után döntöttem.
- Rosalie Breath. És téged? – emeltem fel a fejemet mosolyogva. A kérdésemre egy pillanatra csodálkozva nézett rám, majd valami eszébe juthatott, mert elmosolyodott.
- Niall Horan. Leülünk? – biccentett fejével a közelben lévő pad felé.
- Nem!  Álljunk – ráztam a fejem mosolyogva.
- Errefelé laksz? – ült fel a pad támlájára – Mert még nem láttalak itt soha.
- Gyakran jársz erre? – csodálkoztam. A fiúk általában nem járnak el sétálni a parkba.
- Ha az időm engedi igen. Lehet, hülyén hangzik, de szeretek sétálni. Itt minden csendes és megnyugtató.
- Értem. Hát mondhatni errefele lakok.
- Mondhatni? – kérdezett vissza Niall.
- Régi álmom, hogy Londonba utazhassak. Szüleimtől ezt kaptam szülinapi ajándékba, így most végre itt lehetek.
- Hotelben laksz? Egyedül? Hány éves vagy? – nézett rám döbbenten.
- Mi? Nem. – ráztam a fejem nevetve – Én és egy hotel? A bátyáméknál lakok. Tizennyolc leszek szeptemberben. Te biztos errefele laksz.
- Hát… mondhatni – mosolygott rám. – Igazából Írországban születtem és ott is éltem egy ideig, de aztán pár évvel ezelőtt ideköltöztem a munkám miatt.
- Ilyen fiatalon dolgozol? – kérdeztem döbbenten – És mi a munkád?
- Tizenkilenc leszek szeptemberben. Szeretem a munkám, de azt nem árulom el, hogy mi az.
- Itt Londonban mindenki ilyen titokzatos?
- Nem. Csak a többség – válaszolt Niall. A következő pillanatban megszólalt a telefonom, mire én frászt kaptam és majdnem hátraestem. Hála égnek Niall még időben elkapott és visszarántott.
- Azon kívül, hogy a szívbajt hozod rám, mit akarsz? – kérdeztem komolyan, mire a vonal másik végéről nevetést hallottam.
- Beérem ennyivel. Egyébként csak érdeklődnék, hogy merre vagy. – kérdezte Chris.
- Átszöktem Franciaországba és épp a Moulin Rouge-ba készülök, mert ott kaptam munkát. – forgattam a szemeimet, Niall pedig befogta a száját nehogy elröhögje magát.
- Nagyon vicces vagy – mondta komoran bátyám – És valójában?
- A Hyde Parkban. Mért mégis hol lennék?
- Jól van, na! A bátyád vagyok!
- Én meg a húgod, de ha jól emlékszem ezt a reptéren már tisztáztuk. És az a feladatod, hogy kivallass minden alkalommal? – kezdtem ideges lenni.
- Nem. Csak féltelek! – ismerte be.
- Tudok vigyázni magamra!
- Mikor jössz haza? – érdeklődött, figyelmen kívül hagyva a kijelentésem.
- Kb. fél órája jöttem el. Pár óra múlva majd megyek. Szia. – nyomtam ki.
- Bocsi, csak a bátyám… – szabadkoztam, de Niall leállított.
- Semmi baj. Megértem, hogy aggódik.

- Hol is tartottunk? – fordítottam felé a fejem.
- Mit hallgatsz? – dobott fel egy témát Niall, mire én egy „Bővebben?” tekintettel néztem rá.
- Milyen számokat hallgatsz… szeretsz?
- Mindenfélét – mosolyogtam, ő pedig kérdően nézett rám.
- Tessék – nyomtam a kezébe a telefonom – Nézd meg.
Úgy fél perc múlva csodálkozva adta vissza a mobilom.
- Még sosem találkoztam olyan lánnyal aki Justin Bieber mellett Green Day-t is hallgat.
- Hát… ez esetben örülök, hogy én vagyok az első – nevettem fel.

- Jól láttam, hogy kb. kétszáz dal van a telódon?
- Yep. Mért?
- Akkor biztos szeretsz énekelni! – csillant fel a szeme Niall-nek.
- Csak akkor, ha senki nem hallja – hajtottam le a fejem.
- Naaa! – lökött meg vállával – Énekelj nekem.
- Mi? – kaptam fel a fejem – Én? Biztos nem.
- De, de!
- Nem, nem! – tiltakoztam.
- Na! Itt senki nem hallja csak én! – nyaggatott. Furán éreztem magam, mert körülbelül fél vagy háromnegyed órája ismerem Niallt és úgy elvoltunk, mint a régi barátok. Nem tudom, hogy maga a kinézete – szőke haj, amin baseball sapka van, gyönyörű kék szemek, amit csak pár másodpercre láttam, mert napszemüveg takarja – vagy a személyisége teszi, de belementem a dologba.
- De csak egy feltétellel!
- Mi lenne az? – kérdezte úgy, mint akinek nyert ügye van.
- Ha te is énekelsz! – böktem ki, mire lefagyott. Elég sokáig gondolkozott, de végül beleegyezett.
- Ki kezdi? – forgattam a telefonom a kezemben.
- Ha akarod, kezdheted te. – mosolygott Niall.
- Vaaagy… - jutott eszembe hirtelen valami – Énekelhetnénk együtt.
- Hmm? – nézett rám kíváncsian, én pedig elindítottam Carly Rea Jepsen ft. Owl City közös dalát, a Good Time-ot és átnyomtam karaoke módba. Amikor felvillant az első pár sor halkan kezdem el énekelni, viszont mikor Niall folytatta Owl részét, majd rám mosolygott, felbátorodtam. Egyébként a hangjáról annyit, hogy így énekelni még senkit nem hallottam. A dal végénél lehajtottam a fejemet és érdekessé vált a cipőm orra.
- Hé! Mért ellenkeztél annyira? Nagyon jól énekelsz – dicsért meg Niall.
- Köszi – motyogtam – Te viszont baromi jó voltál.

- Köszi – hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Ha most arra kérsz, hogy táncoljak is akkor elfutok – közöltem vele, mire felnevetett. Szerencsére sikerült elterelnem a témát, a ”hangomról” ami szerintem nincsen. Egész jól elbeszélgettünk és megtudtunk nagyon sok dolgot a másikról.
- Hé! Hány óra? – kérdezte hirtelen Niall egy nagy nevetés után.
- Ömm… - húztam elő a zsebemből – Öt óra múlt pár perccel.
- Basszus – mondtuk mindketten egyszerre.
- A fiúk kinyírnak – ugrott le Niall a padról.
- Chris megöl – tűnődtem.
- Nem is aggódsz? – kérdezte Niall.
- Áhh. Majd berakom a fülest… lenyugszik… megbeszéljük. – vontam vállat.
- Ügyes – mosolyodott el – De nekem most mennem kell.
- Látom – mosolyogtam – Örülök, hogy megismertelek. Fura, mert reggel otthon még azzal fárasztottam a legjobb barátnőmet, hogy egy szót se tudok majd mondani angolul.
Niall ezen akkorát nézett, hogy azt hittem most sokkot kapott.
- Nem azt mondtad, hogy apukád angol?
- De.
- És véletlenül nem tíz éve tanulsz angolul?
- De.
- Nem értem a problémádat – rázta a fejét Niall.
- Már én sem – nevettem el magam – Ömm… véletlenül nem akarnak majd ”kinyírni a fiúk”?
Niall újra ideges lett és sietősre vette.
- Én is örülök, hogy megismerhettelek. Remélem, majd még találkozunk – ölelt meg, ami hirtelen jött, de jólesett és visszaöleltem.
- Szia – köszöntünk el egyszerre. Sietős léptekkel indult el, én pedig távolodó alakját nézve újra betettem a fülhallgatóm és lassan kocogva elindultam a másik irányba. A városi nyüzsgés most sem csillapodott, így gondolataimba merülve csak húsz perc alatt értem haza. Csak a ház előtt jöttem rá, hogy nincs kulcsom, tehát csengetnem kell. Mázlimra Hayley nyitott ajtót.
- Szia. Chris nagyon ki van akadva. – kezdte, de Chris hangja félbeszakította.
- Hazajött végre?
- Menj – suttogta Hayley és felfelé terelt a lépcsőn. Gyorsan felrohantam és bezárkóztam a fürdőbe.
- Hol van? – hallottam Chris ideges hangját lentről.
- Felment. Azt mondta lezuhanyozik, mert sokat futott. – mentett ki Hayley.
Lassan lehámoztam magamról az izzadt ruhákat és beálltam a zuhany alá. Fejben elpróbáltam az összes verziót, ami lehetséges lesz a következő fél órában. Amikor kiléptem a zuhany alól tiszta fehérneműt találtam összehajtogatva. Megtörölköztem és felvettem, majd észrevettem egy fekete felsőt is az egyik polcon. Levettem és gyorsan magamra húztam azt is. Combközépig ért és egy kopott Big Ben volt az elején. Nem is tudtam, hogy a bátyámnak van Londonnal kapcsolatos cucca. A lehető leghalkabban átosontam a szobámba és előkerestem egy cicanadrágot. Chrisnek igaza volt. Ki kellett volna pakolnom.
- Kérlek! – hallottam bátyám hangját.
- Nem. Nem rég még neked volt nagy a szád. Akkor most mutasd meg – hallottam Hayley hangját is. A beszélgetésük hangvétele valahogy olyan volt, mint amikor a kisgyerek folyton azt mondja, hogy ő lecsúszik a legnagyobb csúszdán az anyukája nélkül, de amikor a csúszda tetején áll, már megijed és kéri az anyukáját, hogy csússzon le vele. Az ágy közepére ültem törökülésben és az útikönyvet kezdtem el lapozgatni. Kikerestem a Hyde Parkhoz tartozó részt és elkezdtem olvasni a történelmi fejezetét. Úgy öt perc után kopogtak az ajtómon és Hayley nyitott be.
- Ugye nem zavarok?
- Nem. Gyere csak. – tettem le a könyvet, ő pedig becsukta maga után az ajtót és megállt előttem – Nem ülsz le? – mutattam magam mellé az ágyra.
- De – mosolyodott el.
- Mond, ne kímélj. – céloztam Chris ”állapotára”.
- Elmondanád, hogy kikkel ismerkedtél meg a mai nap folyamán?
- Három sráccal. Az elsőt Horváth Bencének, vagyis Bence Horváth hívják… bocsi itt fordítva mondják. Steward volt azon a gépen, amelyiken én utaztam és segített vinni a cuccomat, meg beszélgettünk. Ennyi. Ja, és kérte, hogy Ben-nek hívjam. Egyébként pedig Chris is találkozott vele.
- Oké, ő rendben van – bólintott Hayley.
- A második nevét nem tudom. Ő ült mellettem a gépen. Angol volt, és itt él Londonban. Jó fej, de titokzatos. Ha akarod, leírhatom.
- Örülnék neki.

- Ömm… napbarnított bőr, borostás arc, maximum húsz éves, napszemüveget viselt és egy baseballsapkát. A szeme színét nem tudom… de a haja fekete volt és egy…
-… szőke csík volt középen. – fejezte be mondatom ”kivallatóm”.
- Igen. Honnan tudod? – meredtem rá. Tényleg kezd ijesztő lenni London.
- Ő… hogy is mondjam… - kereste a szavakat Hayley – Már értem mért nem mondta meg a nevét. Mond neked valamit az, hogy Zayn Malik?
- Nem – ráztam a fejemet.
- És az, hogy One Direction?
A válaszom megint csak fejrázás volt.
- Hihetetlen… folyamatosan zenét hallgatsz… a zenei ízlésed talán neked a legvegyesebb a Földön és még nem hallottál a One Directionről? – csodálkozott Hayley.
- Ömm… kellett volna?
- Majd mesélek… de ki volt a harmadik? Csak nem miatta maradtál eddig?
- De. Szó szerint összefutottunk. Véletlenül leesett a napszemüvege, de így legalább láttam a szeme színét, ami gyönyörű szép kék volt… Ő is baseball sapkát viselt, és itt lakik Londonban. Írországban született, de a munkája miatt ideköltözött, azt viszont nem mondta el, hogy mit dolgozik. A neve pedig…
-… Niall Horan – fejezte be megint a mondandóm Hayley.
- Attól függetlenül, hogy London világváros, itt mindenki ismer mindenkit? – értetlenkedtem.
- Nem feltétlenül, csak a nemzetközi sztárokat. – válaszolt komolyan.
He? Most mi van? Elvbe, Londonba jövet mellettem ült egy srác, akiért odavan majdnem az egész világ? Aztán a Hyde Parkban pedig összefutok egy társával, akiért szintúgy rajonganak? És én erről mért nem tudok? Meg is van… mert soha életemben nem érdekelt egy híresség sem.
- Most szerencsésnek érzem magam, mert nem egy tipikus tini lány vagy. – fordult felém Hayley. Még mindig nem tudtam, hogy mit mondjak, így Hayley folytatta.
- Szeretnéd, hogy meséljek róluk?
- Ühüm.
- Niall, mint tudod Írországban született. Akivel a repülőn találkoztál, a neve Zayn és Bradfordban született. Rajtuk kívül még hárman vannak a bandában. Harry Stlyes aki Holmes Chapelben lakott, Louis Tomlinson aki Donchasterből jött, és Liam Payne aki Wolverhamptonban élt. 2010-ben jelentkeztek a X Factor 7. évadába, viszont egyedül egyikük sem jutott be a ’Fiúk’ kategóriába. Nicole Scherzinger javasolta, hogy alakítsanak csapatot, így továbbjutottak. Simon Cowell lett a mentoruk, és ők voltak az utolsó bennmaradt csapat. Harmadik helyezést érték el. A One Direction név, Harry ötlete volt, miszerint ’egy irányba’ mennek tovább. Egyébként ő a banda legfiatalabb tagja.
Halk kopogás után a Chris nyitott be.
- Minden rendben? Olyan csendesek vagytok.
- Persze. Nincs semmi gond. Az első fiúval te is találkoztál, a másik kettőt meg én ismerem. – válaszolt Hayley.
- Akkor jó. Megnyugodtam. – fordult vissza, de egy pillanatra megállt – Azaz én pólóm?
- Ömm… szerintem igen. – nézegettem az említett ruhadarabot – De most már az enyém.
- Jó legyen! – ment ki mosolyogva a szobámból.
- Mutassak pár dalt tőlük? – érdeklődött Hayley mosolyogva.
- Az jó lenne – mondtam, majd felemeltem az ágy mellett hagyott laptoptáskát. Amíg kicipzáraztam és bekapcsolódott a gép, hirtelen eszembe jutott valami.
- Hogy érted, hogy ismered őket?
- Azt ugye már tudod, hogy fotós vagyok…
- Igen – bólintottam
- Nos… nem egy újság fotósa vagyok vagy ilyesmi… hírességekkel dolgozok, vagyis dolgoztam… meg még dolgozok is… na, csak arra akarok kilyukadni, hogy a fiúk menedzsere felfogadott engem a saját fotósuknak.
- Aha, értem. Tehát öribarik vagytok. – vigyorogtam, mire Hayley felnevetett. Az est hátralevő részében One Directionös videókat néztünk. Már későre járt, amikor Chris behozott egy-egy bögre kakaót nekünk és közölte, hogy maximum tizenöt perc múlva menjünk el aludni. Miután elhagyta a szobát, rápillantottunk az órára és rájöttünk, hogy igaza van. A Live While We’re Young-ot hallgatva iszogattuk a kakaót, amikor Hayley hirtelen megszólalt.
- Nagyon örülök, hogy végül ilyen jól kijövünk.
- Hmm? – vontam össze a szemöldököm.
- Amikor a bátyáddal összeházasodtunk, te éppen érettségiztél, a szüleid pedig be voltak havazva a munkával. Aztán június végén, amikor odautaztunk hozzátok, akkor pedig nyári táborban voltál. Egyik nap anyukád kihangosítva beszélt veled, és meghallottam, amikor azt mondtad, hogy „Hála égnek nem kell látnom”. Akkor nagyon szomorú lettem, hogy nem kedvelsz, pedig nem is ismersz.
- Jajj, azt nem rád mondtam. Akkoriban volt egy csaj… - emlékeztem vissza – ilyen plázacica féleség. Folyton beleszólt mindenben. A végén már ott tartottam, hogy belelököm a Balatonba, de állítása szerint ételmérgezést kapott a tábori kajától és lelépett. Arra mondtam, hogy hála égnek nem kell látnom.
- El sem hiszed, hogy ennek mennyire örülök! – ölelt meg Hayley – De most már tényleg menjünk aludni. – állt fel – Jó éjszakát – ment ki a szobámból.
- Neked is jó éjszakát – kiáltottam utána. Kikapcsoltam a laptopom és leraktam az ágy melletti éjjeliszekrényre. Fülesemet berakva Apocalyptica Nothing Else Matters-ére aludtam el.