7."Csak nézz rá! Boldog!"

Hei!
Itt is lenne az újabb rész. Remélem elnyeri a tetszéseteket! Egyszer már említettem VALAKI-t, és ma boldogabb lett a szokásosnál, remélem ezzel a résszel még boldogabb lesz :).
És végül szeretném megköszönni a 1676 látogatottságot és a 9 feliratkozót!

C.

- Szia Niall! – hallottam Hayley vidám hangját.
- Szia Hayley! – köszönt Niall is.
Nehezen, de tettem még pár lépést előbbre, és megláttam Niall-t, aki lépteim zajára felnézett. Lesétáltam a lépcsőn, végig a szemébe nézve. Nem tudtam elszakítani a tekintetem a gyönyörű szempárról. Ajkai elnyíltak, de egy szó sem hagyta el a száját. Fekete csőnadrágot, vörös, három gombos pulóvert viselt, aminek az ujjait feltűrte, és alatta egy egyszerű fehér pólót. Szívdöglesztően festett.
- Szia Niall! – léptem elé.
- Szia Lisa! – nyújtotta karját, én pedig belekaroltam – Mehetünk?
- Igen – mosolyodtam el.
- Érezzétek jól magatokat! – búcsúzott Hayley és becsukta utánunk az ajtót. 
- Gyönyörű vagy! – súgta Niall a fülembe.
- Köszönöm! – pirultam el, és örültem, hogy már esteledik, így nem annyira észrevehető a szavai által kiváltott reakcióm.
Niall úriember módjára kinyitotta előttem az ajtót, majd megvárta még beülök, és becsukta. A kocsiról sokat nem tudok elmondani, csak azt, hogy fekete és a márkája Range Rover. Nem vagyok valami nagy kocsi-fan, ezt is csak az egyik filmből tudom. Időközben Niall is beült az autóba, és elindultunk.
- Lisa… - nézett rám mosolyogva Niall.
Milyen édes mosolya van.
- Az utat nézd, ne engem! – utasítottam mire elnevette magát.
Oké van, ami nem tökéletes ebben a fiúban?
- Értettem – mosolygott még mindig Niall – Holnap neked mikor jó?
- Hmm? – nem értettem a kérdés. Mi lesz holnap?
- Ma, a parkban beleegyeztél, hogy körbevezessünk Londonban – emlékeztetett Niall.
- Juj, tényleg. – jutott eszembe. Hogy lehetek ilyen feledékeny?
- Figyelj, most, hogy tudod, kik vagyunk, megértem, ha nem akarod, a holnapi programot.
- Niall… egyszer már elmondtam, és szerintem Hayley is. Attól még, hogy bármelyik embert megkérdezném, hogy „Ismered a One Directiont?” és a válaszuk az lenne „Persze! Imádom őket!”, én még mindig ugyanúgy tekintek, rád/rátok, mint egy szimpla emberre. Nem fogok sikítozni, nem fogom világgá kürtölni, hogy „Találkoztam a One Direction-nel!” Tudom, hogy ez eléggé hihetetlen, de én ilyen vagyok. Soha életemben nem voltam elszánt rajongó. Igen, zenét hallgatok, de ha szembejönne velem, mondjuk a… Green Day, akkor simán elmennék mellettük.
- Ezt tudom, értékelem és el sem hiszed, hogy ennek mennyire örülök, de… Ha velünk leszel, nekünk muszáj beöltözni, hogy fel ne ismerjenek. És ha egyszer felismernek, akkor már villog a vaku, és bekerülsz másnap a címlapra. Egy csepp igazságot sem tartalmazó cikket írnak rólad, egy rosszul megfogalmazott mondatból ezerféle variáció születik és a végére teljesen más jön ki, mint amit mondtál.
- Niall, két szó: nem érdekel. Én ma csak veled szeretnék lenni, és jól érezni magamat. Holnap pedig veled és a barátaiddal felfedezni Londont.
- Hihetetlen vagy.
- Tudom – vigyorogtam.
- Akkor holnap mondjuk… fél tíz? – állította le az autót Niall.
- Az jó lesz.
Niall kiszállt, átsietett az én oldalamra, és kinyitotta nekem az ajtót, majd kisegített a kocsiból. Hmm, a mennyekben vagyok? Egy kisebb étteremmel találtam szembe magam. Niall egy gombbal bezárta az autót, majd kissé bizonytalanul, de megfogta a kezemet. Összekulcsolt ujjakkal sétáltunk a bejárathoz, ahol egy kedves, idős néni fogadott minket.
- Jó estét! – köszöntünk egyszerre Niall-lel.
- Jó estét fiatalok! – mosolygott a néni – Niall rég láttalak errefelé.
- Szívesen jönnék, de sok a munka – sóhajtott Niall – Meg tudtad oldani?
- Persze, neked bármit – mosolygott aranyosan a néni, majd intett, hogy kövessük.
Mi ez a titkolózás? Niall mondandója, egy picit megijesztett. Nem attól féltem, hogy holnap a címlapokra kerülök, hanem a magánéletes résztől. Vajon ha valaki felismer minket, akkor már egy vacsorát se lehet elfogyasztani nyugodtan, anélkül, hogy megzavarnának?
- Így gondoltad ugye? – kérdezte a néni, akinek még mindig nem tudom a nevét.
- Igen. – Niall szája fülig ért, majd megölelte a nénit – Köszönöm Grace!
- Nemsokára jön Brad! – intett Grace, majd eltűnt.
- Tetszik? – kérdezte félve Niall.
- Nagyon – nyomtam egy puszit a fiú arcára.
Az étterem teraszán álltunk, de csak egyetlen asztal volt kitéve két székkel. Ízlésesen meg volt terítve. Az étteremből kivezető ajtó – szerintem – be volt zárva, és a sötétítőfüggöny el volt húzva. Tökéletesen rajongómentes. Niall kihúzta nekem a széket, majd miután ő is leült elnéztem a másik irányba. Nem sokat lehetett látni, mert erdő vette körül az udvart.
- Jó estét – köszönt egy pincért, gyanítom Brad – Sikerült választani?
- Ömm, Sunday roast-ot ma is csinálnak?
- Természetesen – válaszolt mosolyogva Brad.
- Akkor én azt kérnék.
- És ön? – fordult Niall felé, a pincér.
- Egy bubble and squeak lesz.
- Innivaló?
- Sprite – mondtam ki gondolkodás nélkül.
- Cola – válaszolt Niall.
Miután Brad elment, rögtön letámadtam Niall-t a kérdéseimmel.
- Sztároknak mindent lehet? – kérdeztem mosolyogva.
- Ma délután arról panaszkodtál, hogy itt vagy második napja Londonban és még semmi hagyományosat nem ettél, gondoltam ez a hely tetszeni fog. Grace-t pedig az X-faktor alatt ismertem meg, amikor egyszer idejöttünk ebédelni. Bár egyre kevesebbet jártunk ide, Grace elmondta, hogy bár itt csak hagyományos angol ételeket csinálnak, ha szeretném, akkor ír ételeket is főznek.
- Értem. Mesélnél magadról, az X faktorról, meg úgy az életedről? – kértem.
Niall-t kissé meglepte kíváncsiságom, de belekezdett.
- Írországban születtem, és tizenhat éves koromig Mullingarben laktam anyával, és a bátyámmal Greggel. Kiskoromban, körülbelül öt éves lehettem, amikor anya és apa elváltak. Mivel még kicsi voltam, nem annyira viselt meg, és a szüleim továbbra is jó kapcsolatot ápolnak. Emlékszem, úgy fedezték fel a „tehetségem”, hogy egyik nap bevásárlásból mentünk hazafelé, szólt a rádió, nekem pedig megtetszett a szám. Amikor jött a refrén én is énekelni kezdtem. Anyáék először azt hitték, hogy a rádióból jön, majd észrevették, hogy én éneklek így. Nemcsak anyáék, de a barátaim is bíztattak, hogy menjek el az X faktor meghallgatására. Soha nem hittem, hogy bekerülök. Viszont a fiúk kategóriába már nem jutottam be, és ekkor javasolta Nicole, hogy álljak össze négy másik sráccal, és alakítsunk csapatot. Aznap megismertük egymást, és sokáig gondolkodtunk a csapatnéven, majd Harry előállt a One Direction-nel. A magyarázata azt volt, hogy úgyis egy irányba haladunk. Mindenki beleegyezett. Simon lett a mentorunk. Hihetetlen volt, hogy hétről hétre továbbjutottunk. Végül, amikor benn voltunk az első háromban, szinte a felhők felett éreztem magam. Bár akkor kiestünk, de ahogy egy Directioner mondta: Elvesztették az X faktort, de megnyerték a világot!
Időközben kihozták a vacsorát, de Niall továbbra is mesélt én pedig figyelmesen hallgattam. Olyan átéléssel mesélt, mintha újra ott lenne. Öröm volt ránézni. Imádta, amit csinált, ehhez semmi kétség nem fér.
- Öm… bocsi, hogy közbeszólok, de mi az a Directioner?
- Így hívjuk a rajongóinkat. – magyarázta mosolyogva Niall.
- Oh, így már értem. Kérlek, folytasd.
- Emlékszem napra pontosan, 2011. szeptember 11-én megjelent az első kislemezünk, a What Makes You Beautiful, aztán jött a Gotta Be You november 13-án. Az első lemezünk pedig november 21-én Up All Night címmel. 2011 végén pedig elindult az első önálló turnénk, az Up All Night. Jó érzés volt látni, és tudni, hogy több millióan várnak ránk, hogy halljanak minket énekelni, és láthassanak. Mind az öten élveztük a turné minden egyes napját. Koncertek mellett interjúkra, fotózásokra jártunk, klipeket forgattunk és volt, hogy meglepés koncerteket is szerveztünk.  Bárhova mentünk, jöttek utánunk, fényképeztek minket, sikítoztak. Volt, hogy egyes koncerteken velünk énekeltek. Az, az érzés, hogy kívülről tudják minden dalunkat, felemelő volt. Aztán 2012 novemberében elindult a Take Me Home turné, és előtte jött ki szeptemberben a Take Me Home CD-nk. Elvileg úgy volt, hogy augusztus elején lesz az utolsó koncertünk, de a szervezők valamit elrontottak, így június végén volt az utolsó, és a többit le kellett mondani – szomorodott el a végén Niall.
- Hű. Érdekes életetek lehet 2010. július 23. 8:22 óta.
- Hé, ezt meg honnan tudod? – csodálkozott Niall.
- Hayley egy kicsit mesélt rólatok. – magyaráztam.
- Így már értem. De most rajtad a sor.
- Hol is kezdjem?
- Az elején – mosolyodott el Niall – Nem vagy még éhes?
- Desszert?
- Egyetértek! – bólintott Niall, majd intett a pincérnek, akit én nem láttam.
- Egészségükre! Hozhatok még valamit? – emelte fel a tányérokat Brad.
- Igen, én egy Bakewell tart-t kérek.
- Nekem pedig lesz egy Crumble. – választott Niall is.
- Nos… Magyarországon élek, apa angol, anya pedig magyar. Van egy bátyám, aki itt él kint Londonban, jelenleg nála lakok. Az ő felesége Hayley. Otthon van egy Believe névre hallgató kutyám is. Általános iskola óta legjobb barátnőm Lexi, akit szinte már testvéremnek mondhatok. Bár nem egy középiskolába járunk, sok időt töltünk együtt, szerencsére csak egy utcára lakik tőlem. Rajta kívül még sok barátom van, de olyan, mint ő nincs. Általában minden őrültségben benne vagyok, kezdve az igaz-bátor-merész „játéktól” az akasszuk ki az egész tanári kart hadműveletig. Májusban érettségiztem, és szeptember kezdem az iskola specializálódását, a cukrász szakot. Legnagyobb álmom volt kijutni ide, Londonban. Imádok minden Angliával kapcsolatos dolgot. Anyanyelvi szinten beszélek angolul, de a felsőfokú nyelvvizsgám, a korom miatt még nincs meg.
- Pontosan mikor van a szülinapod?
- Szeptember 12-én.
- Tényleg? Nekem 13-án.
- És csak egy év és egy nap van köztünk – mosolyodtam el ezen a tényen.
- Cukrásznak készülsz? – érdeklődött Niall.
- Igen – válaszoltam – Miért?
- Nem tudom, első ránézésre, azt mondanám, hogy modell vagy.
- Én, egy modell? – néztem a szőkeségre furán – Egy modell nem eszik annyit, mint én.
- Pedig megvan hozzá minden adottságod.
- Senki nem tudna rávenni, hogy modell legyek.
- Miért?
- Az összes modell olyan vékony, hogy szinte elfújná őket egy kisebb fuvallat. Nem esznek, folyton fogyókúráznak, és összeesésig sportolnak. Az újságot pedig őket mutatják be, mint tökéletes lányok. Szerintem pedig mindenki, pont jó úgy ahogy van.
- Bárcsak mindenki így látná a dolgokat. – sóhajtott Niall – Nem vagy még éhes? – nézett az üres desszertes tányéromra.
- Azt hiszem, most már tele vagyok – válaszoltam azzal a levakarhatatlan mosollyal az arcomon, ami elindulásunk óta rajtam van.
- Akkor – állt fel Niall, majd kihúzott egy kendőt a zsebéből – Van egy meglepetésem – lépett mögém és bekötötte a szemem.
- Niall… - estem kétségbe – Nem látok semmit.
- Az a célom – jött kellemes hangja hátam mögül.
- El fogok esni – ijedtem meg.
- Nem fogsz – suttogta a fülembe – Csak bízz bennem.
Vettem egy nagy levegőt és bólintottam. Niall bal karjával átkarolta a derekamat, majd jobb kezét összekulcsolta az enyémmel. Lassan lépkedtünk. Egy idő után éreztem, hogy a térköveket felváltja a puha fű. Örültem, hogy nem saruban jöttem. Még tettünk pár lépést, majd Niall elengedte a kezem és mögém lépett. Levette a kendőt, nekem pedig elakadt a lélegzetem. A füves udvaron egy hosszabb út volt kirakva, minkét oldalon mécsesekkel. Niall újra összekulcsolta az ujjainkat és elindultunk.
- Tetszik? – kérdezte halkan.
- Ez annyira… gyönyörű – suttogtam.
Lassan sétáltunk a sötét égbolt alatt. A mécsesekkel kirakott út végén egy nagy piros-fekete kockás pléd volt leterítve.
- Gyere – húzott Niall a pléd felé.
Először a szőkeség ült le, én pedig kissé tétovázva kerestem helyet, de Niall megoldotta helyettem. Nemes egyszerűséggel az ölébe húzott.
- Mivel érdemeltem ezt ki? – néztem fel rá.
- Elég, hogy itt vagy, velem – nézett le rám, majd megcsókolt.
Mióta leadták a pókembert, minden lány arról álmodozik, hogy vajon milyen lehet úgy csókolózni. Szerintem nem az számít, kinek a feje merre néz, csak az, hogy azzal légy, akit igazán szeretsz. Az érzéseim még elég kuszák voltak, hisz csak tegnap ismertem meg Niall-t, és azt hittem többet nem is találkozunk. Aztán a sors úgy döntött, ha már elfáradtam Londonig, akkor találkozzunk újra. Pluszba az időjárás is rásegített, majd Niall lépett. Én pedig asszem… hogy is van annak a filmnek a címe? Három méterrel a felhők felett járok. Bár Niall mesélt magáról és én is, ezek még csak alap dolgok, és a szeretlek szónak súlya van. Nem szabad elhamarkodottam, csak úgy mondani bárkinek.
- Niall… - szólaltam meg hosszas gondolkodás után.
- Igen?
- Ma délután… amikor hazakísértél, miért csókoltál meg?
- Hirtelen kérdés – válaszolt, mire elnevettem magam – Igazából konkrétan nem tudom megmondani. Tegnap, amikor találkoztunk… végig az volt bennem, hogy meg akarlak ismerni minél jobban. De, aztán mindkettőnknek mennie kellett, én pedig otthon falba vertem volna a fejem, hogy még a telefonszámod sem kértem el. Ma pedig, újra találkoztunk, és azt gondoltam ez egy második esély. És…
- Értem.
- És a bátyád mit szólt ehhez az egészhez? – érdeklődött Niall.
- Nem tudja.
- Mi? – döbbent le a szőkeség – Miért érzem azt, hogy nekem végem?
- Miért lenne véged?
- A te leírásod alapján, a nagy és erős, mindentől óvom a kishúgom féle bátyj.
- Hát nem olyan nagy… kb. száznyolcvan-valahány centi csak.
- Tudod, hogy nem úgy értem.
- Tudom. De, hé! Ne aggódj, amikor hazaért, Hayley biztos elmondta, hogy hol vagyok. És Chris sem akar mást, csak, hogy boldog legyek.
Niall kissé megnyugodott, én pedig beszívtam kellemes illatát. Sokáig feküdtünk a tiszta, csillagos égbolt alatt, szótlanul. Niall szavai újra elgondolkoztattak. Vajon Chris tényleg kiborul? Ha azt vesszük, hogy mennyire féltenek azóta. Remélem Hayley-nek sikerült valamennyire lenyugtatni, vagy beszélni vele. Csak azt nem értem, ha azt akarja, hogy boldog legyek, de közben mégse találkozzak senkivel? Időközben Niall elkezdett a hajammal játszani, ami visszarázott a valóságba.
- Lisa…
- Hm?
- Lennél a barátnőm? – nézett mélyen a szemembe.
- Igen – suttogtam, majd megcsókoltam.
Ez a csók már más volt, mint délután az esőben. Annyiban egyezett, hogy levegőt kapkodva váltunk el egymástól.
- Szerintem ideje elindulnunk – szólalt meg Niall, amikor újra elég levegő került a szervezetébe.  
- Hány óra?
- Lassan éjfél – tájékoztatott, én pedig nem kicsit ledöbbentem.
Ilyen gyorsan telik az idő?
- Min töröd azt az okos kis fejed megint? – kérdezte játékosan szőkehercegem, amikor kinyitotta nekem az autó ajtaját.
- Holnap milyen ruhában jelentek meg – viccelődtem.

- Készülj fel, mert olyat nem mindennap látsz majd! – indította be az autót Niall.
- Öm… a srácok tudják, hogy mi most együtt vagyunk?
- Nem mondtam meg nekik, hogy hova megyek ma.
- Értem. Ez maradhatna így? Nem mintha nem bíznék bennünk, csak ez az egész új, és kicsit más is és…
- Nyugi, értem. Nem mondom el, ameddig nem akarod – nyugtatott meg Niall, de nem sokáig ugyanis befordult az utcánkba.
- Köszönöm.
Lassan gurult az autó jelenlegi otthonom felé, majd megállt. Niall kiszállt az autóból, megkerülte, majd kinyitotta a felőlem lévő ajtót és kisegített. Álom pasi. Összekulcsolt ujjakkal sétáltunk egészen az ajtóit.
- Még mindig nincs kulcsom – motyogtam magam elé, mire szőkehercegem felemelte az ajtó melletti virágcserepet és kivett alóla egy kulcsot.
- Még régebben Hayley mondta, hogyha menekülnénk, vagy csak erre járnánk…
- Köszönöm. – adtam egy puszit az arcára… vagyis csak adni akartam mert elfordította a fejét és ajkaink találkoztak.
Hosszú, bizsergető, kellemes búcsúcsókot kaptam, majd még egyszer utoljára megszorította a kezemet Niall és visszasétált a kocsijához. Halkan elfordítottam a kulcsot és beléptem a házba, majd becsuktam magam után az ajtót. Sóhajtva dőltem neki az ajtónak és vigyorogtam, mint egy idióta. Fejem balra fordítva észrevettem, hogy Chris és Hayley elaludtak a nappaliban, de a TV még mindig megy. Rövid gondolkozás után arra jutottam, hogy nem keltem fel őket, hanem írok egy kis cetlit, hogy hazajöttem, elmentem aludni. Viszont ez a tervem két lépés után meghiúsult, mert Chris felébredt. Tekintetéből nem tudtam pontosan kivenni, hogy mit érez, ezért inkább csendben vártam. Óvatosan leemelte magáról Hayley-t és idesétált hozzám. Intett, hogy kövessem, én pedig rájöttem, hogy ez azt jelenti: nekem végem.
- Úgy mégis mit gondoltál? – kérdezte halkan, idegesen Chris, amikor már mindketten a konyhában voltunk – Csak úgy elmész minden előzmény nélkül egy idegen sráccal vacsorázni?
- Egy, nem minden előzmény nélkül. Hayley tudott róla, és ő engedett el. Kettő, nem idegen, mert tegnap és ma is találkoztunk, illetve beszélgettünk a parkban, és Hayley régóta ismeri.
- Akkor is! – fortyogott bátyám – Nekem luxus szólni?
- Nem akartalak zavarni a munkahelyeden!
- Chris! – hallottam egy mérges hangot a hátunk mögül.
- Hayley! Nem akartam, hogy felébredj! – mentegetőzött Chris.
Úgy érzem valamiről lemaradtam, még nem voltam itthon.
- Chris megbeszéltünk, hogy nem fogod számon kérni Lisa-n, a történteket! Ismerem Niall-t és én elengedtem! És mi lett az eredménye? Csak nézz rá! Boldog! Te is ezt akarod nem?
- De! De akkor is szólhattatok volna nekem! És szeretném megismerni ezt a Niall-t! Most pedig menj aludni Lisa! Késő van – váltott valamivel jobb hangnemre Chris.
- Jó éjt! – intettem, majd felsiettem az emeletre.