3. " Please don't scream!"

Aloha! :)
Tudom, szerdára ígértem a ezt a részt, de elfoglaltság miatt megcsúsztam egy nappal :|
Köszönöm, a 426 látogatottságot, a 2 követőt :)
Sajnos egy rossz hírrel is érkeztem...
A következő 1-2 hétben program hátán program lesz, így még egy "kb-időpontot" se tudok mondani :(.

C.

Reggel, pontosabban hajnali öt órakor Nicki Minaj Pound The Alarm című száma ébresztett. Ami azt jelentette, hogy körülbelül hét és fél óra múlva Londonban leszek. Kikapcsoltam az ébresztőm és elindítottam a zenelejátszóban ugyanezt a számot. Általában akkor csinálom ezt, ha még nem vagyok teljesen ébren.
- Lisa nem lehetne halkabban? Valaki még csak most kelt – kiabálta fel apa.
- Én is most keltem – kiabáltam vissza és lejjebb vettem a hangerőből. Hiába van július, Londonban az időjárás többnyire esős így, egy cicanadrágot és egy hosszított feliratos pólót vettem fel. Beraktam a laptopom a laptoptáskába a töltővel együtt. A bőröndben lévő ruhák tetejére ráraktam, plusz a telefonom töltőjét is, aztán behúztam a cipzárt. Most már csak a kézipoggyászomat kell összerakni. Angol mániásságomnak köszönhetően volt egy britzászlós oldaltáskám. Beletettem az útikönyvet, a vörös pöttyös könyvet, a fülhallgatómat, a pénztálcámat, az útlevelemet és végszükség esetére az mp3-mamat is. A szokásos reggeli teendők elvégzése után leszaladtam, illetve csak szaladtam volna, de a bőröndöm visszarántott, így bezuhantam a szobámba.
- Rosalie! Mi történt? –kiáltotta anyu.
- Semmi.
- Akkor mi volt ez a nagy puffanás?
- Megbotlottam. – válaszoltam és közben stratégiát változtatva tolni kezdtem a bőröndömet. Összefutottam apuval a lépcső tetején. Elvette tőlem a bőröndöt és lecipelte a földszintre. Miután letette a nappaliban, megkérdezte, hogy úgy mégis hány évre pakoltam be.
- Csak két hétre.
Anyu szólt, hogy menjünk reggelihez, amikor megpillantottam a vezetékes telefont. Kihúztam a mobilom a táskából és felhívtam Alexist. Miközben kicsengett, az órára néztem. Öt óra huszonkettő.
- Tessék? – szólt bele egy álmos hang.
- Lexi – kiáltottam – Ébredj! Öltözz!
- Mi van?
- Ma indulok, Londonba nem emlékszel?
A vonal másik néma csend.
- Lexi ott vagy? – érdeklődtem.
- Aha – mondta már egy teljesen éber hang – Bevetted?
Megkönnyebbültem felsóhajtottam, Lexi pedig jól kiröhögött.
- Öt ötvenkor ott leszek.
- Oksa. Szia.
- Szia.
Beballagtam a konyhába és meglepődtem. Anyu gofrit sütött reggelire. Elővettem a nutellát és megettem kb. nyolc darabot. Apu csak kávét ivott, anyu viszont megevett hármat, de nutella helyett eperlekvárral. Reggeli után anyu azt mondta nem kell segítenem, inkább nézzem át a listám. Így kihoztam azt a bizonyos „Te jó ég Londonba megyek, mit kell vinnem” listát (két A/4es lap) és pipálni kezdtem. Amikor a lista végére értem úgy döntöttem átrakom az oldaltáskámba a digitális gépem. Apu meg is lepődött, hisz imádok fényképezni. Csengettek. Éppen behúztam a cipzárt amikor Lexi rám ugrott.
- Good Morning! – köszöntem az ő „Jó reggelt”-jével egyszerre, mire ő meglökte a vállamat.
- Na! Még Magyarországon vagy!
Mindketten felültünk, de a következő pillanatban egy nagy világosbarna folt leterített előző helyemre és az arcomat kezdte nyaldosni.
- Naaa! Believe.
Hat óra előtt pár perccel bepakoltunk az autóba. Lexi-vel hátul ültünk. Az ablakon kifele bámulva egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megrándul a táskám vállpántja.
- Mit csinálsz? – érdeklődtem.
- Csak egy kis útravaló – kacsintott a BFF-em. Belenéztem a táskámba. Egy nagy zacskóban a kedvenc édességeim voltak.
- Köszi – öleltem meg.
- Nincs mit.
Az út hátralevő részében megbeszéltünk mindent. A repülőtéren már ki volt írva a digitális kijelzőn a gépem.
- Fényképezz le mindent! – mondta Lexi.
- Szerinted nem tenném azt?
- De, csak nehogy elfelejtsd!
- Ha rajtam múlva kisfilmet csinálnék.
- Na, az már biztos – nevette el magát Lexi.
- Vigyázz magadra! – ölelt meg anya.
- És kerüld el a fiúkat! – mondta apa komolyan.
- Meglesz! – válaszoltam gyorsan. Ne most vájkáljunk a múltba. Csoportos ölelés után elindultam. Anyu szemében könny csillogott, Lexi pedig vigyorgott. Egy húsz és huszonöt közötti srác odajött hozzám.
- Ne segítsek? – érdeklődött kedvesen. Uniformisban volt, így bíztam benne.
- De az jó lenne.
- Melyik járat?
- Londoni – válaszoltam mire mosolyogni kezdett. – Mi az?
- Steward vagyok, és egy gépen leszünk – magyarázta. Becsekkolás után végre valahára leülhettem. Fényképezőgépemet elővéve dokumentáltam mindent. Az ülésem számát, az ablakból kinézve a felszállópályát, stb. Miután elraktam a gépem, bevettem egy rágót, ami eddig teljesen kiment a fejemből. Még jó, hogy Lexi gondolt rám. Ömm, izé, rágómániás vagyok.
- Jó reggelt! – állt meg a folyosó felöli ülés előtt az imént megismert steward – Horváth Bence vagyok. Ma én fogom kiszolgálni. Ha bármire szüksége lenne, csak jelezze, kérem. – vigyorgott – Kellemes utazást.
Továbbment és minden utasnak elmondta a betanult szöveget.
- Üdvözlök mindenkit. Itt a kapitány beszél. Nemsokára elkezdjük a felszállást. Kérem, aki még nem tette, foglalja el a helyét. Megértésüket köszönöm. További szép napot! – hallatszott a hangszórókból. Újra elővettem a gépem és beállítottam sorozatfotó módra. Tizenhat képet készített egymás után a felszállásról. Párszor ezt még eljátszottam, így szinte az egész felszállás megvan.
- Hű – suttogtam, amikor megláttam a felkelő napot.
- Most utazol először?
- Igen – válaszoltam és elraktam a gépem.
- Hogy hívnak? –érdeklődött a mellettem lévő székből Bence.
- Rosalie Breath.
A nevem hallatán meglepődött. Először úgy nézett rám, mint aki szórakozik, de mivel teljesen komoly fejet vágtam, elhitte.
- Hogy-hogy ilyen jól beszélsz magyarul?
- Apa angol, de amikor anyuval összeházasodott Magyarországra költözött.
- És a Rosalie-t, hogy becézik?
- Rose… de Lisa-nak hívnak.
- Oké Lisa. – mosolygott – Szólíts csak Bennek.
- Oké Ben – utánoztam mosolyogva. – Nem tudod véletlenül, hogy valaki ül-e itt? – böktem a mellettem lévő székre - ahol ült.
- Egy pillanat – állt fel és eltűnt. Én addig az ablakon kifele nézelődtem. Nem volt sok látnivaló, de az a nem sok gyönyörű volt.
- Oké! – huppant le mellém Ben – A papír szerint egy külföldi srác helye ez itt – mutatott oda ahol éppen ült.
- De akkor… - akartam kérdezni, hogy hol van a srác, amikor egy idősebb férfi egyenruhában megállt Ben mellett. – Ben ugye nem zavarod az utasokat?
Mielőtt még válaszolhatott volna új barátom, megszólaltam.
- Nem, nem zavar. Ellenkezőleg, jó társaság. – mosolyogtam.
- A „külföldi srác” – fogalmazott Ben szavaival az idősebb steward – pár percen belül itt lesz.
Ben felállt a székből és szalutált – Értettem.
Én pedig elnevettem magam. Steward egy mosolyt megeresztve tovább sétált.
- Akkor, szia. További kellemes utazást! – köszönt el Ben.
- Köszi. Szia.
Egy ideig gondolkoztam mit csináljak, végül úgy döntöttem zenét hallgatok. Kivettem a fülhallgatómat és a telefonomat a táskámból. Betettem a fülest és Alex Clare Too Close című számát indítottam el. Kivételesen nem hallgattam túl hangosan, így amikor a „külföldi srác” beült(?), szinte beesett mellém hallottam, hogy azt mondja kétségbeesett hangon:
- Please don’t scream!
Megérintettem a stop gombot.
- Mért sikítanék? – érdeklődtem. Igen fura arccal nézett rám, aztán leesett. Ő angolul beszélt, én magyarul válaszoltam.
- Mért sikítanék? – kérdeztem immár angolul. Arcvonásai megenyhültek és ő is érdeklődve nézett rám. Jobban szemügyre vettem. Kissé borostás arc, napbarnított bőr, fekete haj, középen benne egy szőke csík. Arca nagy részét eltakarta egy fekete napszemüveg, fején pedig egy baseball sapka volt.
- Mért sikítanék? – ismételtem meg harmadszorra.
- Csak, mert… nem fontos. Bocsi – mondta és halványan elmosolyodott.
- Oké – vontam vállat – Hogy hívnak?
Egy pillanatra döbbenten nézett rám, aztán fura dolgot mondott.
- Ha nem baj, inkább nem mondom el.
Most rajtam volt a sor, hogy döbbenten nézzek.
- Értem. Szóval titokzatos srác – kezdtem, mire újból elmosolyodott – Mért repülsz Londonba?
- Mert ott lakom.
- Ohh. Mázlista.
- És te elárulod a nevedet?
- Nem – makacsoltam meg magam – Amíg nem tudom a tiédet.
- Oké titokzatos lány. És te mért mész Londonba?
- Szülinapi ajándék.
- És meddig maradsz?
- Két hét. Sajnos.
- Meddig maradnál?
- Egy hónap… egy év…
- Értem. De azért nem hiányozna a családod?
- De, vagy hazalátogatnék minden hónapban, vagy kijönnének velem.
- És hol fogsz lakni?
- A bátyámnál.
Kérdően nézett rám, várva, hogy ezt jobban kifejtsem, amikor rájöttem, hogy folyton csak ő kérdezett.
- És milyen London? – tereltem el magamról a figyelmet. Elmosolyodott. Oké, ezt elég béna volt. Mindegy. Mesélni kezdett, én pedig figyelmesen hallgattam.
Homokos parton sétáltam. A hullámzó víz néha eláztatta a lábamat. Végignéztem magamon. Fekete bikiniben voltam, felette pedig a kedvence fehér alapon, fekete írásos felsőm, ami combközépig ér. Egy aranyszínű kutya futott felém. Amikor közelebb ért hozzám, felismertem.
- Believe! – kiáltottam. Mellső mancsait felemelte. Még az sem zavart, hogy homokos lett a felsőm. Aztán hirtelen lehuppan hátsójára és farkcsóválva csaholni kezdett. Nem rám nézett, hanem el mellettem. Két erős kar átölelt hátulról és magához húzott. A ”fogva tartóm” valamit suttogott, de nem értettem, majd közelebb hajolt a nyakamhoz és megpuszilta. Beleborzongtam. Felnéztem. A srác volt az, akit a repülőn ismertem meg és nem mondta el a nevét.
- Hé! Ébredj! – suttogta. A következő pillanatban eltűnt minden. A srác, Believe, a tengerpart.
- Hé! – rázott meg gyengéden valaki. – Nemsokára leszállunk.
- Mi? – néztem fel kómásan, aztán leesett. – Bocsi – kezdtem, de félbeszakított.
- Semmi gond. Aranyos voltál.
A mondat második felét hallva pár árnyalattal élénkebb lettem. Eddig még ilyen sose volt. Feljebb tornásztam magam a székben.
- Mit álmodtál? – érdeklődött.
- Hááát… azt hiszem Folkestone-ban* voltam a parton. Te is benne voltál – itt elmosolyodott – és Believe is.
- Believe?
- A kutyám.

Megint elmosolyodott. A mosolya valamiért arra késztetett, hogy én is mosolyogjak. De ez nem tartott sokáig, ugyanis megláttam a kezében a mobilom. Rövid gondolkodás után rájöttem, hogy az ölembe ejtettem, amikor leült mellém.
- Hééé! Az mért van nálad?
- Nyugi csak a zenelistádat néztem meg. Elég vegyes az ízlésed. Viszont egy biztos. Nem vagy német.
Mi van? Hogy jönnek ide a németek? Összezavarodott arcomat látva folytatta.
- Nincs akcentusod. Nagyon jól beszélsz angolul. Hol laksz?
- Magyarországon.
- Még így se tiszta mért beszélsz ilyen jól angolul.
- Legyen az az én titkom. – mosolyodtam el. – Visszaadnád?
- Persze.
- Egyébként te vagy az első.
- Milyen első? – kérdezte zavartan.
- Te vagy az első, aki nem ”fura” ”érdekes” ”különös” és hasonló jelzőkkel illette a zenei ízlésem. Te vagy az első, aki eltalálta.
Miután elraktam a telómat észrevettem, hogy a srác engem bámul.
- Mi az?
- Semmi – mosolygott – Tetszik a pólód.
- Köszi. – mosolyogtam. Az elején nagy régies betűkkel az áll, hogy „I’m not perfect. Never have been. Never will be”. Körülötte kisebb betűkkel olyanok voltak, mint például „I’m good at falling in love with people I can’t have” „Everything happenfor reason” „I still remember the first day when I met you” „Poor little girl still waiting for happy ending” „If it makes you happy, do it. If it doesn’t, then don’t” „You’re born and then you die but in between you can do anything you want”… és így tovább. Nem véletlenül ez a kedvenc pólóm. – A tiéd is jó.
Az ő pólóján, fehér alapon, egyszerű fekete betűkkel egy „Cool kid don’t dance” felirat volt.
- Köszi – mondta, majd a következő pillanatban egy feketébe öltözött férfi jelent meg. Kedvesen, de egyben idegesen mosolygott.
- Szia – köszönt és már hadarta is volna tovább, amit akart, de én megszólaltam.
- Üdv. – köszöntem. Ezt a pillanatnyi szünetet kihasználta a srác és oldalba bökte a fekete ruhás férfit. Ő kérdően nézett rá, majd lehajolt. A srác súgott valamit a férfi fülébe, mire ő döbbenten nézett rám. Most mi van? Összeszedte magát majd megszólalt.  – Gyere! Siess! A többiek már várnak!
- Oké – ugrott fel mellőlem a fiú – Örülök, hogy megismertelek. Bár a nevedet még mindig nem tudom…
- Én sem a tiédet – vigyorogtam.
- Az titok marad.
- Akkor az enyém is – mondtam, mire elnevette magát – Szia.
- Szia – mosolygott.
Előszedtem az útikönyvem. Fellapoztam, amikor leült mellém Ben.
- Már el is ment a szépfiú?
- Tessék? – döbbentem le.
- Mindegy – legyintett mosolyogva – Egyébként aranyos voltál.
- Ne kezd te is!
- Oké. Akkor inkább – kapta ki a kezemből az útikönyvet – hol kezdjük?
- Ott, hogy visszaadod – vettem vissza könyvet.
- Na, már – nézett rám boci szemekkel.
- Jól van. Tessék – adtam oda neki – De akkor oda teszed, ahova én mondom – emeltem fel a pink, neon zöld és neonnarancsságra öntapadós jelzőnyilakat. Leszállásig ezzel elvoltunk. Direkt utolsóként szálltam le, hogy Ben ott legyen mellettem, ha esetleg eltévednék. London nagy város, ergo a reptere is az.
- És mikor indulsz haza?
- Két hét múlva, szombat délután. – mondtam kicsit szomorúan, aztán teljesen felvidulva rohanni kezdtem.
- Chris – ugrottam a bátyám nyakába.
- Lisa – ölelt szorosan magához.
- Hello – köszönt Ben amikor odaért hozzánk.
- Jujj bocsi – néztem rá bűnbánóan, ugyanis ő húzta fél szobámat, ömm illetve a bőröndömet, én pedig őrült módjára rohanni kezdek szó nélkül.
- Semmi baj – mosolygott Ben. Chris Ben-t méregette, Ben pedig Chris-t.
- Ohh… tényleg. Chris ő itt Ben. Ben ő itt Chris.
- A bátyád?
- Igen.
- Hasonlítotok.
Ez a kijelentés mindkettőnket megmosolyogtatott.
- Köszönök mindent – öleltem meg – De tényleg.
- Áhh semmiség. Örülök, hogy megismertelek, de most mennem kell – adott egy puszit az arcomra Ben.
- Én is örülök. Szia.
- Szia.
Miután Ben távozott Chris kérdően nézett rám.
- Mi van?
- Ő meg ki?
- Ben. Steward. Vele… is beszélgettem a gépen.
- És ez mit takar?
- Jajj már! Semmit! Szimplán beszélgettünk. Ne légy olyan, mint apa.
- Jól van, na! Csak féltelek. Te vagy az egyetlen húgom.
- Te meg az egyetlen bátyám – nevettem – Miután tisztáztuk a családi kapcsolatokat, az előzőhöz visszatérve… Ő – utaltam Ben-re – Nem olyan. Nem akart semmit. Csak beszélgettünk.
- Honnan tudod, hogy ő „nem olyan”?
- Mert jó emberismerő vagyok – közöltem.
- Tényleg?
- Tényleg. Apa nekem azt mondta, hogy kerüljem a fiúkat, de persze téged is felhívott, hogy figyelj rám és gondolom, kérdezz is ki.
- Igazad van. De azt mondtad, hogy „vele is beszélgettél” … ki volt még a másik?
- Ajj csak egy srác – legyintettem és tudtam, hogy ezzel kiakasztom.
- Csak egy srác? Az elmúlt két és fél órában megismerkedtél két fiúval is. Nem gondolod, hogy el kellene kezdened mesélni?
- Nem… mért? – kérdeztem tettetett szőkeséggel.
- Mért? Hát azért mert…
- Menjünk már! Éhes vagyok! – szakítottam félbe nyavalygásommal.
- Rendben. Menjünk – egyezett bele, de tudtam, hogy a múltban történt dolgok után nem hagyja annyiban ezt a témát. Az út úgy telt, hogy én a kocsi ablakára tapadva néztem a várost, Chris meg magyarázott, hogy mi micsoda. Amikor lefékezett egy tipikus angol ház előtt álltunk, egy sötétbarna hajú szép lány jött ki az ajtón.
- Isten hozott – üdvözölt angolul aztán lesett, hogy ő Hayley. Ma már annyit váltottam a két nyelvet, hogy az agyam rögtön átkapcsolt angolra.
- Örülök, hogy végre személyesen találkozhatunk – ölelt meg.
- Szia. Én is – öleltem vissza.
Mikor beértünk a házba megéreztem a sült csirke finom, fűszeres illatát.
- Fent van a szobád. Gyere, megmutatom – mondta Chris.
- Figyelj, már dél van és korán kellett kelnie… - kezdte Hayley, de félbeszakítottam.
- Kajaaaaa! – kiáltottam magyarul ”kulturáltan”, lerúgtam a cipőmet és befutottam a konyhába. Chris elnevette magát, majd elmagyarázta Hayley-nek, hogy ez nálam természetes.
- Ülj csak le és vegyél, amennyit akarsz – mondta Hayley amikor bejöttek utánam.
- Biztos így gondolod? – érdeklődött Chris.
- Tudom, mesélted, hogy imád enni, de szerintem marad nekünk is.
- Meséltél rólam? – néztem nagy szemekkel bátyámra és megállt a kezemben a kés.
- Igen.
- És miket mondott? – érdeklődtem Hayley-től, mert Mr. Bő Beszéd nem igen akart nyilatkozni.
- Szeretsz enni, de nem hízol. Ha valamit akarok neked mondani, akkor álljak közvetlenül melletted vagy írjam meg sms-ben, mert a telefonod mindig nálad van, és sose veszed ki a fülhallgatót a füledből. Szeretsz olvasni, twitterezni. Nem vagy az a tipikus tini lány, aki agyonsminkeli magát, szoknyának nem nevezhető göncökben jár és legfőképp – ami számomra nagyon érdekes –nem érdekelnek a sztárok. Érdekes, hogy szinte mindent megeszel kivéve a zöldségeket. Abból csak a krumplit, salátát, kukoricát és répát szereted viszont, a répát csak nyersen eszed meg. Imádod az angol nyelvet és mindent, ami vele kapcsolatos. Kedvenc színed a lila. Odavagy a misztikus dolgokért. Szeretsz utazni. A zenei ízlésed nagyon vegyes, ami jó és egyben rossz is – mosolygott Hayley – Bár az utolsó dolgot nem nagyon értem.
- Hű – dünnyögtem – Tényleg mesélt rólam. A zenei ízlésem valóban nagyon vegyes. A jó oldala, hogy szinte minden dalt meghallgatok. Szerintem a rosszat arra értette drága bátyám, hogy még nem hallottad, amikor max hangerőn rockot vagy nu-metált hallgatok.
- Így már értem – biccentett Hayley, majd elkerekedett szemmel nézett rám – Rockot hallgatsz?
- Nem akarod te azt hallani – ült le az asztalhoz Chris.
- Mért? Egész jó kis számaim vannak.
- Majd valamikor belehallgatok – mondta Hayley. Mindenki kivette a magának való adagot és boldogan vettem tudomásul, hogy én eszek megint a legtöbbet. Az én adagomat megközelítő csak a bátyámé volt.
- Ne kezd – szólt rám.
- Mit? – néztem ártatlanul.
- Biztos, hogy nem szoktál le róla – emelte fel a villáját.
- Tényleg nem. Na, benne vagy?
- Nem!
- Miről van szó? – kérdezte Hayley.
- Drága jó húgomnak van egy ”játéka”.
- Milyen játék? – érdeklődött a lány.
- Köztudott, hogy én eszek a legtöbbet. Általában Chris mindig sokat mer ki, de nem eszi meg mind. Ilyenkor mindig fogadásra bírom és nyerek.
- Ez nem is olyan rossz – mosolygott Hayley – Na, biztos rég ”játszottátok”.
- Legyen – dünnyögte Chris – Mi a tét?
- Ha nyerek… akkor nem apáskodsz annyira felettem – nyújtottam a kezemet felé.
- De ha én nyerek, akkor azt teszed, amit mondok – szabta meg ő is a feltételét.
Ezután kezet ráztunk és – végre valahára – ebédelni kezdtünk. A tőlem megszokott lassú tempóban ettem, közben pedig az étkezőt vettem szemügyre. A fogadásunk eredménye az lett, hogy én még repetáztam is, viszont Chris nem bírt többet enni, maradt pár szem pirított krumpli a tányérján és saláta a kistányérjában.
- Ne felejtsd el betartani! – raktam a mosogatóba a tányéromat, mire Hayley felnevetett.
- Nagyon vicces – morgott a bátyám.
- Naaa! Tudod, hogy szeretlek. Csak nem akarom, hogy apa „Hogy vigyázz Rosalie-ra Londonban” bővített különkiadását pontról pontra betartsd.
Ebéd után a szobámba feküdtem az ágyon és zenét hallgatva olvastam, a mamáéktól kapott könyvet.
- Nem kellene kipakolnod? – húzta ki a fülemből a fülest Chris.
- Áh, még ráér – legyintettem – Amúgy jól emlékszek, hogy idefele jövet elmentünk a Hyde Park mellett?
- Igen, mért?
- Te már itt laksz, neked ez természetes… hahó! Én itt még turista vagyok! Látványosság! – emeltem fel a mellém dobott útikönyvet.
- Úgy mégis hány könyvet hoztál magaddal?
- Meg fogsz lepődni – mondtam és egy kis hatásszünetet tartva folytattam – Csak ezt a kettőt.
- Túltettél magadon. – biccentett elismerően.
- Aha, vagy csak reméltem, hogy itt is lesznek könyvek – nevettem el magam – Na, akkor, hogy jutok a Hyde Parkba?
- Te komolyan első nap, ebéd után el akarsz menni várost nézni? – kérdezte, de mivel komoly fejet vágtam folytatta – Öt perc kocsival.
- De nekem nincs jogsim – néztem rá értetlenül.
- Te azt hitted hagyom, hogy egyedül elmész a Parkba?
- Természetesen.
- Persze. Hogyne – mondta gúnyosan bátyám.
- Hé! Ez nem igazság! Nem emlékszel a fogadásra? – emeltem fel a hangom.
- De. De nem mész el egyedül!
- De igen!
- Mi a baj? – jött be Hayley a szobába.
- Nem akar elengedni a Hyde Parkba – panaszoltam szomorúan.
- Chris!
- Nem fogom elengedni tizenhét évesen egyedül Londonba csak úgy! – kötötte az ebet a karóhoz bátyám.
- Elfelejted, hogy alig két hónap múlva tizennyolc leszek. És tudok magamra vigyázni!
- Ugyan Chris. Engedd el! Mindjárt tizennyolc lesz, és ez csak egy park! – kérte férjét Hayley, mire ő rövid mérlegelés után feladta és megengedte, hogy elmehessek.
- Köszi! – ugrottam fel az ágyról és letámadtam a bőröndömet.
- Mit keresel? – értetlenkedett a bátyám.
- Futócuccot.
- Mit? – kérdezték egyszerre.
- Összekötöm az hasznost a kellemessel. Futok, és közben megnézem a Hyde Parkot. Így kevesebb az esélyen annak, hogy bajom esik. Nem egy turistát látnak majd, hanem egy futó lányt.

- Nem is rossz elgondolás – értett egyet Hayley. Mindketten kimentek a szobámból én pedig egy fekete melegítőalsó és egy hozzátartozó világoskék melegítő felső mellett döntöttem. Alá vettem egy fekete ujjatlant. Zsebre vágtam a telefonom és bedugtam a ruhám alatt felvezetett fülhallgató végét a csatlakozóba. Leslattyogtam és felhúztam a sportcipőmet.
- Merre jutok el leggyorsabban a Parkba? – érdeklődtem Hayleytől. Elég részletes útbaigazítás után még hozzátette, hogy Chris a nappaliban ”duzzog”. Elképzeltem, ahogy a huszonhárom éves bátyám duzzog és elnevettem magam. Megköszöntem az útbaigazítást és kiléptem a házból. Benyomtam a zenelejátszót és elkezdtem lassan kocogni. Elvbe gyalog negyed óra. Az én tempómban… mindegy. Majd odaérek.

*Folkestone - Angliában található, vízparti város

Design változás...

Mint látjátok egy "kicsit" megújult az oldal kinézete. Ezért hatalmas köszönet The Beauty Of Silence deisgn-nek. Az alkotásait végignézve beleszerettem mindegyikbe. Nagyon ügyes, jól bánik a képszerkesztőkkel, a képek és a színek között tökéletes az összhang. Ha nem vagy elég jó a szerkesztésben, nyugodtan írj neki, nem fogod megbánni :)

Még egyszer nagyon-nagyon köszönöm :))
C.

2. Egy könyves nap

Sziasztok! :)
Itt is vagyok egy újabb résszel!
Nem húzom az időt, csak annyit szeretnék mondani, hogy valószínűleg hetente vagy kéthetente lesz újabb rész...
                                                                                                  C.

Reggel madárcsicsergésre ébredtem. Megfordultam és ösztönösen a szemem elé tettem a kezemet, de mikor kinyitottam puszta sötétség fogadott. Valószínűleg anyu lehúzta a redőnyöm, amikor elment dolgozni. Kikászálódtam az ágyból. Megnéztem hány óra. Te jó ég! Negyed kettő. Lexi alig háromnegyed óra múlva itt lesz. Felhúztam a redőnyömet és megvakultam. Jól kezdődik a reggelem, izé délutánom. Ebéd gyanánt melegítettem pirított krumplit és ketchuppal elfogyasztottam. Fogmosás után felöltöztem. Egy kék rövid ujjú inget és egy farmer shortot véltem alkalmasnak a mai naphoz. A hajamat kiengedve hagytam. Egyéb apró dolgok, mint például a kabalakarkötők felvevése után végre elkészültem. Csengettek.
- Szia – köszöntött Lexi amikor ajtót nyitottam.
- Szia – köszöntem én is – Mehetünk?
- Izéé. Nem kéne táska vagy pénztárca? – érdeklődött. Ja, igen. Tudtam, hogy valamit elfelejtek. Visszasiettem a táskámért, amiben már benne volt a pénztárcám, a kulcsaim és pár zsepi is. Miután bezártam az ajtót elindultunk. Én biciklivel, Lexi görkorival. Az utat a könyvesboltig végighülyéskedtük. Először csak szimplán beszélgettünk, aztán Lexi felvetette, hogy versenyezzünk. A járókelők döbbenten nézték, hogy egy biciklis és egy görkoris lány száguldozik a kertvárosban. Az idősebb korosztály amolyan „Mi is voltunk fiatalok” mosollyal néztek ránk. Az eredményt döntetlennek ítéltük, miután kis híján Alexis elcsapatta magát, ugyanis egy kereszteződésnél én lefékeztem, ő viszont továbbgurult. Vagyis csak gurult volna, ha vissza nem rántom. A történtek kitárgyalása után Lexi kijelentette, hogy elfáradt. Felajánlottam, hogy húzom a könyvesboltig, és ha nem nyafog, hogy ’lassan már halálra unja magát’ a boltban akkor kap fagyit is. A bicikli lezárása után bementünk végre az Alexandrába. Én gyalog, Lexi görkorival, az ott dolgozók már rég ismernek minket, így senkit nem lepett meg ez a közlekedési forma.
- Sziasztok, lányok! – köszönt Roxi. Két évvel idősebb nálunk és az anyukájáé a bolt.
- Szia! – köszöntünk egyszerre Lexivel.
- Vörös pöttyös? – kérdezte mosolyogva. Imádom a vörös pöttyös könyveket.
- Nem – mondtuk megint egyszerre Lexivel, Roxi pedig elnevette magát.
- Most kivételesen nem. Viszont elfelejtettem még megköszönni a múltkori ajánlásodat. Imádtam.
- Semmiség. Tudtam, hogy tetszeni fog. Gondolom most már neked is kell egy bukott angyal.
- Jó lenne. Kár, hogy Becca Fitzpatrick nem Londonban vagy környékén él. – sóhajtottam – Akkor tuti aláíratnám vele a Csitt Csitt-et. Véletlenül nincs második része?
- Van, csak itt elfogyott. - kérdően pillantottam rá ezért folytatta – Gondoltam, hogy érdeklődni fogsz van-e folytatás.
Elmosolyodtam. Ennyire kiszámítható volnék? Épp indulni akartam az útikönyvek felé, amikor összezavarodva szólalt meg Roxi.
- De hé, várj!  Mért gond, hogy nem ott lakik?
- Holnap reggel indulok Londonba. Szülinapi ajándék anyáéktól – virultam. 
- Tényleg? Az, de jó – mosolyogott.
- Tudsz valami jó útikönyvet? – érdeklődtem.
- Egy pillanat.
Amíg Roxi a könyvek közt kutatott feltűnt, hogy valami hiányzik a szokásos könyvesbolti látogatásokból. Lexi nem szenvedett látványosan mellettem. Körbefordultam, de nem láttam sehol. Nem aggódtam, végül is egy könyvesboltban csak nem eshet baja.
- Búú – ”ijesztett” meg a következő pillanatban szőke hajú barátnőm.
- Félelmetes vagy – mondtam ”ijedten”, aztán elnevettük magunkat. A vásárlók kérdő és megrovó pillantásokat küldtek felénk. Hopsz.
- Meg is van! – emelet fel győzedelmesen Roxi egy vékonynak, de vastagnak sem nevezhető sárga útikönyvet, majd odanyújtotta nekem. Elvetten tőle és belelapoztam.
- Hű – lepődtem meg. A könyv két nagyobb fejezetből állt. Egyesült Királyság és Írország. Egyesült Királyságos része szét volt osztva több kisebbre: Anglia, Wales, Skócia és Észak Írország. Ezeken belül városonként fel volt sorolva az összes látnivaló.
- Köszönöm – ugrottam Roxi nyakába.
- Ez az egyetlen könyv, ami ennyire részletesen leír mindent, bár ebben még Írország is benne van.
- Miután kiörültük magunkat, indulhatnánk már! Valahol vár rám pár gombóc fagyi – nyűgösködött Lexi. 
- Takács Alexis. Rajtad nem lehet kiigazodni! Ugyanúgy szeretsz olvasni, mégse bírsz meglenni egy könyvesboltban két percnél tovább.
- Két perc? Még, hogy két perc. Semmi bajom a könyvesboltokkal. Csak azzal az idővel, amit te benne töltesz. Vagy, ahogy te mondanád, azzal a két perccel.
Hmm. Van benne valami. Elsőre kiválasztok vagy húsz könyvet, elolvasom a hátulját, marad minimum tíz. És még abból a tízből kiválasztom, mit veszek meg. Talán több mint két perc. Hirtelen – nem tudom honnan jött – dühömben azt akartam neki mondani, hogy akkor legközelebb szóljon, ha untatom és nem hívom el. De aztán lenéztem a kezemben tartott útikönyvre. Nem, nem jönne jól egy veszekedés pont az álomutazásom előtt.
- Bocsi – suttogtam.
- Jajj most ne kérj ilyen hülyeségért bocsánatot. Különben sem „unatkozok” annyira, mint ahogy valószínűleg elgondoltad. Beleolvasgatok a könyvekbe, beszélgetek Roxival, vagy nekiállok megtanulni franciául.
- Szerintem francia helyett az angolt gyakorold. Négy év után is rémes hallgatni, hogy német akcentussal beszélsz – mosolyogtam.
- Kell még valami? – érdeklődött Roxi.
- Nem. Most csak ez az egy lesz. – válaszoltam.
- Végre – sóhajtott fel Lexi, mire mindhármunkból kitört a nevetés. Kifizettem az útikönyvet és már épp indulni készültünk, amikor Roxi utánunk szól.
- Itt maradt a törzsvásárlói kártyád!
- Nem baj az. Két hét után úgyis visszajön Lisa. Így legalább tuti biztos lenne, hogy nem hagyja el. – nevette el magát Lexi. Visszasétáltam és elraktam a kártyámat.
- Sziasztok. Jó utat Lisa – köszönt el Roxi.
- Köszi, meglesz. Szia!
- Szia – köszönt el Lexi is. A fagyizóhoz érve leraktam a biciklim és beálltunk a sorba. Július, negyven fok meleg, fürdő város, sok turista…
- Mond – böktem meg Lexi karját, amikor ránk került a sor.
- Egy öt decis epres jégkását kérek.
- És te azt komolyan meg fogod inni? – hitetlenkedtem, mire ő csak vigyorogva bólintott.
- Egy öt decis erdei gyümölcsös jégkását kérek.
Miután fizettem elsétáltunk a Főtérig. Ott leültünk az egyik padra, szembe a szökőkúttal. Mobilommal csináltam egy közös képek rólunk. Fél-fél fejünk volt benne, plusz kezünkben a jégkása. Feltettem twitterre ezzel a kiírással „Utolsó nap”. Persze angolul írtam. Jobban belegondolva magyarul még nem is tweeteltem. Régi hülyeségeinket felemlegetve nevetgéltünk a padon, amikor egy idős házaspár lépett elénk.
- Sprechen Sie Deutsch? - kérdezte németül a bácsi. Én értetlenül meredtem rá, Alexis viszont már épp mondani akart valamit, amikor a néni megszólalt.
- Do you speak English?
- Ja! – mondta Lexi a bácsinak.
- Yes! – mondtam a néninek.
Összemosolyogtak és a néni nekem angolul, a bácsi Lexinek németül kezdett el magyarázni, hogy mit keresnek. Az arborétumot akarták megnézni. Amikor hallottam, hogy Lexi már épp útba akarta igazítani az osztrák turistát, megböktem a vállát. Elnézést kért a bácsitól és felém fordult.
- Please wait a minute! - mondtam a néninek.
- Mond azt, hogy mi is arra megyünk.
Ő csak bólintott és elmondta németül, amit kértem. Így elindultunk négyen a Várparkon keresztül az Arborétumba. Közben a házaspár kérdezgetett minket mindenféléről. Először csak a városról, aztán már a suliról, a tanulásról is. Nagyon szimpatikusak voltak. Lexinek és nekem is felcsillant a szemünk, amikor én megértettem valami német mondatot, ő pedig egy angol mondatot. Amíg odaértünk és elköszöntünk legalább ötször köszönték meg a segítséget és háromszor kívántak jó utat Londonba, ugyanis Lexinek ”eljárt a szája”. Nem mintha titok lenne, csak… végül is két idegennek elmondani kicsit fura. Mindegy. A Várparkban visszafele megpihentünk és megittuk a maradék jégkását. Pár fotót csináltam a digitális gépemmel, ami akkor derült ki, hogy nálam van, amikor elővettem a pénztárcámat a jégkása kifizetésénél. Fotó a Parkról, fotó félig a Parkról félig a Várról. Még pár természetkép és egy-két kép Lexiről is.
- Ajj! Fáj a fejem – fogta a fejét előbb említett ”fotómodellem”.
- Nem kellett volna annyi jégkását meginnod. Én szóltam – mosolyogtam.
- Te, hogy bírod?
- Mármint mit?
- Alig vagy beteg. Az ilyen átlagos dolgok mindig elkerülnek.
- Hát akkor valószínűleg átlag feletti vagyok – vigyorogtam – Vagy…
- Idióta – fejezte be a mondatom Lexi.
- Na, az már biztos – nevettem el magam.
Hazafele egy darabig mellettem korizott legjobb barátnőm, aztán már én húztam az út vége fele. De most nem őrültek módjára. Olyan négy fele hazaestem, ömm szó szerint, ugyanis amikor kinyitottam a kaput és be akartam menni, picit megbotlottam drága jó kutyámban. A neve Believe. Igen, nos látszik, hogy én neveztem el. Ha Chris itthon lett volna, szerintem rögtön vitába száll, hogy mégis milyen név ez egy kutyának. Oké, imádom Angliát… Londont… mindent, ami angollal kapcsolatos. Miután letámasztottam a biciklim és leguggoltam, hogy megsimogassam Believe-et, megláttam egy piros Suzuki Wagon R-t. Felugrottam és beszaladtam a házba.
- Mamaaa! Papaaa! – kiáltottam meglepetten – Hát ti?
- Szerinted elengedünk úgy, hogy nem is köszöntünk el? – ”háborodott fel” papa. Megöleltem mindkettőjüket, majd leültem közéjük.
- Mit nézel meg először? – érdeklődött a mama.
- Az ágyamat. – vágtam rá.
- De, hisz… csak egy óra eltérés van a két ország között.
- Ühüm. Plusz két és fél óra repülőút.
- Oké, oké. Első látványosság? – javította ki előző mondatát a mama.
- Passz… annyi minden van. Big Ben, London Eye, Trafalgar Square, Tower Bridge, Westminster… - kezdtem sorolni.
- Értjük – szakított félbe a papa – Tényleg sok minden van.
- Ühüm. Remélem a Madame Tussauds-t is meg tudom nézni.
A téma holnap utazásom volt, így persze szinte repült az idő.
- Anya, maradtok vacsorára? – érdeklődött anyu.
- Már így eltelt az idő? – lepődött meg a mama – Most sajnos nem maradhatunk
- Nem felejtettél el valamit? – kérdezte a papa.
- Nem… mit? – kérdezte zavarodottan a mama, mire a papa felvett a lába mellől egy kis ajándékos táskát.
- Tényleg!
- Ezt neked vettük, hogy legyen mit csinálnod abban a két és fél órában a felhők felett – mondta mosolyogva papa.
- Jujj, de ezt…
- …nem kellet volna. – fejezte be a mondatom papa mosolyogva – De, igen!
Kiemeltem a táskából egy fekete borítású könyvet. A jól ismert vörös pötty ott volt a jobb alsó sarokban. Prom Nights From Hell (Pokoli Báléjszakák) állt az elején fehér domború betűkkel. Hmm. Angolul egy könyv, amiben öt történet, öt írónőtől.
- Köszönöm! – ugrottam nagyszüleim nyakába.
Miután elbúcsúztunk a nagyiéktól felmentem a szobámba. Körbenéztem nehogy itthon felejtsek valamit. Lezuhanyoztam, felvettem a pizsimet, leültem az ágyamra és az ölembe húztam a laptopom.
„Szia! Itt vagy? :)” – két perce írta Takács Alexis. Láttam, hogy a neve mellett zöld a pont, így visszaírtam: „Szia! Igen :D”
Pár pillanat múlva videó hívást indított Lexi. Már jó ideje beszélgettünk, amikor Lexinek hirtelen ötlete támadt.
- Szerinted holnap elmehetek veletek a reptérre?
- Ha! Tudtam, hogy meggondolod magad és felcsempészhetlek a gépre!
- Neeem! Idióta! Csak kikísérnélek én is…
- Anyud benne van? – erre a kérdésemre Lexi elkiáltotta magát „Anyaaaa”. Olyan tíz másodperc után Lexi apukájának a hangját hallottam meg.
- Mi a baj Alexis? Mért kiabálsz?
- Holnap kikísérhetem Lisa-t a reptérre?
- Ha Lisa szüleinek nem gond.
- Oké. Köszi.
Most rajtam volt a sor, hogy kiabáljak. „Anyaaa”. Hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn, de anyu helyett apu jelent meg az ajtóban.
- Holnap Lexi is eljöhet velünk a reptérre?
- Persze, de nem felejtettél el valamit?
- Mégis mit?
Kérdésemre a válasz apu kezében volt. A délután vásárolt útikönyv a táskában, ami kint maradt a biciklimmel együtt az udvaron. Hupsz.
- Köszi! – mosolyogtam, apa letette a táskát mellém az ágyra és kisétált a szobámból.
- Mikor keljek? – érdeklődött Lexi.
- Hááát… én ötkor kelek… hatkor indulunk. Két óra az út Bécsig. A gépem kilenckor indul.
- Szerinted, ha ötkor kelek el tudok készülni?
- Ha én igen, akkor te is. – mosolyogtam.
- Oké.
- Ha felkeltem megcsengesselek?
- Aha. Az jó lenne. Köszi.
- Idejössz vagy érted menjünk?
- Majd odamegyek.
- Oksa.
És ekkor rejtélyes módon egyszerre anyu és Lexi anyukája is elkiáltotta magát. „Lányoook”. Az esti beszélgetés szinte már hagyomány volt.
- Szia. Jó éjt. – köszöntünk el egyszerre egymástól. Kikapcsoltam a laptopom és letettem az asztalra. Kifeküdtem az ágyamon, beraktam a fülesem és elindítottam Carter Burwell Bella Reborn című számát. Már majdnem elaludtam amikor Green Day-től a Basket Case megszólalt. A szó szoros értelmében kiestem az ágyból. Elfelejtettem átállítani a véletlenszerűről, ismétlésre a zenelejátszóm. Megállítottam, visszakerestem a legutóbb hallgatottak között az előbb hallgatott számot és beállítottam ismétlésre. Így végre-valahára elaludtam. 

1. London, tényleg?

Hello World!
I'm back :D.
So, itt is lennék az első fejezettel. Sokat gondolkoztam, és arra jutottam, hogy bár talán rövidebb, de több rész lesz majd. Nagyon örülök a két kommentnek és a 122 nézettségnek. Pár rész már megvan, igyekszek is majd hozni, csak időhiányban nem szeretném utolérni magam. Az első részekben még nem találkozik a történet főszereplője és a One Direction, de idővel az életük összefonódik és a cselekmény kibontakozik.
Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást! :)                                                                                            C.

- Tényleg? – meredtem anyuékra – Nem vicceltek?
- Tényleg kicsim. – felelte anyu. Még mindig furán nézhettem rájuk ugyanis folytatta – Nem viccelünk. Pár nap és már London utcáit járhatod.
Örömömben felsikítottam. Ennél szebb előrehozott szülinapit ajándékot még senkitől sem kaptam.
- Lisa! Rose! Rosalie! – szólt rám apa. – Vigyázz még a végén nekiesel valaminek!

Időközben a sikítozásom mellé társult egy kis ugrálás is.
- Bocsi. – álltam meg – Csak… ez annyira hihetetlen! A kedvenc országomba, sőt a kedvenc városomba utazhatok. Wááá! Fel kell hívnom Lexit! – kiabáltam, de közben már felértem az első emeletre és berontottam a szobámba. Felkaptam a mobilom az ágyról és rögtön hívtam is a legjobb barátnőmet. Amikor a telefon kijelezte, hogy Lexi felvette – csodák csodájára – a mobilját belesikítottam.

- Nem fogod elhinni mi történt – szóltam bele izgatottan.
- Pár nap múlva mész Londonba? – kérdezte.
- Pár nap és… hé, várj! Te honnan tudod? – lepődtem meg.
- Hát izéé. A szüleid tanácsot kértek, hogy minek örülnél a legjobban.
- Áruló – ”durciztam” be.

- Naaaa…. Részben nekem hála, hogy álmaid városába lehetsz nemsokára.
- Imádlak! – mondtam boldogan.
- Na azért ám! – nevette el magát.
- Hé! Nem jössz át segíteni, bepakolni? – tettem fel a hirtelen bennem megfogalmazódott kérdést.

- Mindjárt ott leszek. Szia!

-Oksa, szia! – köszöntem el. Belezuhantam a babzsákfotelembe és azon gondolkoztam, mit is fogok csinálni én Londonban. Még ezen méláztam, az idő telt és a következő, amit érzékeltem az, az volt, hogy Lexi a nyakamba ugrik, én pedig a meglepettségtől nem tudtam reagálni, így a földre – pontosabban a szőnyegre – zuhantunk.
- Hé, lányok! Óvatosabban! – szólt ránk apa, aki épp akkor hozta be a nagybőröndömet.
- Bocsi! És köszi – öleltem meg aput. Behúztam a bőröndöt a szobám közepére és kinyitottam.
- Hajrá! – mondta apu és már el is tűnt.
- Valami zene nem kellene? – kérdeztem, mert már hiányoltam a megszokott háttérzajt.
- Mindig szól valami ugye? Nem bírnád ki egy napig, hogy ne hallgass valamit! – “nyavalygott” Lexi.
- De, kibírnám! – feleltem rögtön mire csak egy „Ugye nem mondod komolyan?” pillantást kaptam.
- Na, jó! Talán. Izéé. Nem biztos. Nem.
- Ha! – kiáltott fel a nem létező fogadást megnyerő fél – Én megmondtam.
- Na azért győzelmi táncot ne járj! – dobtam meg egy párnával – Túl jól ismersz. Ez így nem igazságos!

- Csak „legyőztelek” az a bajod – nyújtotta rám nyelvét szőke hajú barátnőm. Egy „Idióta vagy” tekintettel válaszoltam.
- Tessék – dobtam az ölébe a telefonom – Érezd magad megtisztelve!
A választása Flo Rida Whistle-jére esett.
- Hmm! Jó választás – álltam fel, ugyanis eddig a bőrönd mellett ültem. – De inkább kezdjünk el pakolni.
A telómat letettem a könyvespolcra és közben maxig nyomtam a hangerőt.
- Tudtam, hogy valami hiányzik. – hallottam apa hangját lentről. Erre a megjegyzésre anyu elnevette magát.
Pár órával később a földön feküdtünk a röhögéstől, miközben kiválogattuk, hogy melyik ruháimat viszem, Lexi lehetetlenebbnél lehetetlenebb ruha összeállításokat csinált. Ráadásként eljátszott pár embert, akiket nem bírunk. Félelmetesen jól. A sok nevetéstől már azt hittem kilyukad a hasam. Az egyik pillanatban még nevettem a másikban viszont már megindultak a könnyeim, hogy eláztassák az arcom.
- Hé – fordult az oldalára Lexi – Mi a baj?
- Se-semmi. Csak… hi-hiányozni fogsz.
- Ajj ne kezd! Van facebook, twitter, skype, msn, telefon… tartjuk majd a kapcsolatot. Két hét Londonban. Szerintem annyi idő alatt meg sem tudsz nézni mindent. Nem, hogy szomorkodni lenne időd.
- De egyedül nem az igazi – töröltem le a könnyeimet.
- Ott lesz Chris is. És a barátnője…
- Felesége – javítottam ki, mire kérdően nézett rám, de aztán visszatért az előző témához.
- Naaa. Anglia… London… HAHÓ! Álmaid városa.
- És mi van, ha nem tudok majd beszélgetni?
- Hány dalt tudsz fejből? Csak ragadt meg benned valami. – nézett a plafonra.
- Héé! Tizenkét éve angolt tanulok!
- Na, akkor meg…?
- Igazad van, de izééé mit szólnál, ha felcsempésznélek a gépre? – kérdeztem mosolyogva.
- Azt, hogy hülye vagy! – lökte meg a vállam. – Az angoltudásom az I love you, hi/szia/ és a bye/viszlát/ valamint a good morning/jó reggelt/ és a good night/jó estét/ után megáll.
- Németül is biztos sokan megértenének. – viccelődtem.
- Ja, persze.  – forgatta a szemeit Lexi – Holnapután ilyenkor már Londonban leszel.
- Aha – gondolkoztam el – Holnap eljössz velem a könyvesboltba?
- Az Alexandrába?
- Ühüm.
- Oké. – egyezett bele Lexi.
- Délután kettő fele?
- Az jó lesz.
- Látom sikerült összepakolni – mosolygott apa, majd a tekintete a polcon lévő telefonomra tévedt – Lisa kikapcsolnád, vagy legalább lehalkítanád ezt a… zenét?
Véletlenszerű lejátszásra volt állítva, így most éppen Billy Talent Red Flag-je szólt. Vállat vontam és felkászálódtam a földről, levettem a mobilom a polcról és megérintettem a stop gombot. Apa arcát egy „Így már sokkal jobb” kifejezés borította. Nem értem mi a baja ezzel a számmal.
- Alexis maradsz vacsorára? – kérdezte apa.
- Mit eszünk? – kérdezett vissza mosolyogva Lexi. Nos, igen. Szinte természetes, Hogy Lexi nálunk vacsorázik, vagy épp én náluk. Néha megesik. Lesiettünk, ugyanis a konyhából már isteni illatok leptél el a házat. Az asztal már meg volt terítve négy főre és ki volt rakva a vacsora is.
- Brassói, rántott hal, pirított krumpli és rizs – mosolygott anyu.
- Úgy látszik, a sütés-főzést már tudom kitől örökölted. – lökött meg Lexi.
Ja, igen. Cukrász suliba járok. Még van két év a hatból. Persze az első négy év alatt szimplán tanulunk, aztán letesszük az érettségit - amin hála égnek már túl vagyok. Az ötödik évben szinte csak a sütés-főzésről lesz szó, a hatodik évben pedig nem kötelezően el lehet végezni valamit. Anyu és apu csak mosolyogtak. Leültünk az asztalhoz. Én brassóit és pirított krumplit vettem, Lexi halat és pirított krumplit. Anyu brassóit és rizst, apu pedig szint ezt azt összeállítást választotta. Már éppen villámhoz nyúltam, amikor eszembe jutott valami és felkaptam a fejem. Három kérdő szempár vizslatott. Felálltam és kivettem a hűtőből a ketchupot.
- Hogy tudod te azt megenni? – kérdezte anya és Lexi ijesztően egyszerre. A mondat elhangzása után összenéztek és elnevették magukat.

- Ti meg a mustárt eszitek meg. Brr.
Az este hátralevő része arról szólt, hogy egy kész útitervet állítottak nekem elő. Valahol az elején lemaradtam, mivel elképzeltem, hogy ott állok/sétálok Londonban. Fejemben a képek váltakoztak, amikor kihallottam a beszélgetésekből, hogy „Big Ben” „London Eye” „Tower Bridge” „Trafalgar Square” és így tovább. Vacsora után leszedtük az asztalt, elpakoltuk és még anya nekiállt mosogatni, apa bekapcsolta a TV-t, hogy meccset nézzen – gondolom én. Viszont a bemondó helyett max hangerőn éppen Daniel Merriweather ft Wale Change című száma szólalt meg.
- Mi a… - rezzent össze apa, én pedig elnevettem magam. Lexi felvette a pulcsiját, hisz már beesteledett. Kikísértem egészen a kapuig.
- Akkor, holnap kettőkor – mosolyogtam.
- Mi lesz akkor? – kérdezett vissza furán.
- Holnap kettőre jössz és megyünk az Alexandrába… rémlik?
- Ja, persze! Bocsi… - mosolygott.
- Semmi.
- Holnap kettőkor! Szia – intett mosolyogva.
- Szia! – köszöntem el és visszaindultam a házba. Fura arcot vághattam ugyanis anyu azzal a „Nem tetszik a kifejezés az arcodon” tekintettel méregetett. Sóhajtottam.
- Min gondolkozol? – érdeklődött.
- A nap maradék részében mit csináljak – mosolyodtam el halványan.
- És mire jutottál?
- Lezuhanyzok és elaszok.
- Jó döntés. Azt hiszem én is eszerint cselekszek.
- Jó éjt – intettem mosolyogva és felballagtam az emeletre. A szobám felé sétálva elhaladtam Chris ajtaja előtt. Nemsokára találkozunk – gondoltam. Kiadós zuhanyzás után belebújtam a pizsimbe, ami egy nagy fekete Karib tenger kalózai pólóból és egy rövidnadrágból állt. Mellesleg a pólót Christől csórtam. Bezuhantam az ágyamba és úgy döntöttem, hogy elég fáradt vagyok, inkább most nem hallgatok zenét.

Prológus

Meg is hoztam a prológust :)
Remélem egypáran kedvet kaptok ahhoz, hogy a jövőben tovább olvassátok :)
                                                                       C.

Prológus

Hát eljött. A Nagy Nap. Igen, nagybetűvel. Az a nap, amelyiket minden – legalábbis szerintem – lány várja. Itt ülök az öltözőben, menyasszonyi ruhám gyönyörű, mintha tényleg rám öntötték volna. Pont olyan, mint én. Egyszerű, pánttalan, derékben bővülő fehér csoda. A hajam már kész és a sminkem is. Anyu az előbb volt benn, hogy megnézzen. Nem bírta kivárni, hogy ugyanakkor lásson meg, mint mindenki más. A tükörképemet bámulom, és azon gondolkodok, hogy is jutottam el én idáig. Az ajtó hirtelen megnyikordult és egy fej jelent meg hozzátartozó göndör fürtjeivel a résen keresztül.
- Har… - kezdtem, de akkor már előttem állt, és a számra tette a kezét.
- Pszt! – suttogta. Amikor elvette a kezét, nagyot sóhajtottam.
- Jess mondta, hogy valami nincs rendbe veled. – guggolt le elém – Mi a baj? 
- Semmi… vagyis… csak annyi, hogy félek, hogy valami nem jól sikerül. – motyogtam.
- Csak ennyi? – nézett rám hitetlenül.
- „Csak?” – vízhangoztam – Ahogy magamat ismerem, tuti elrontok valamit.
- Hülye vagy – rázta a fejét mosolyogva.
- Hé! Nem sértegetjük a menyasszonyt! – mosolyogtam már én is.
- Visszajött már? – kérdeztem kicsit halkabban.
- Igen.
- Nem tudod mért ment el? – érdeklődtem.
- Nem – rázta a fejét – Csak annyit mondott, hogy valamit el kell még intéznie.
- Most? – értetlenkedtem.

- Hé – tette a vállamra a kezét – Minden rendben lesz.
- Remélem – fújtam ki a levegőt.
- Ugye tudod, hogy…
Na, ne szaladjunk ennyire előre. Ezelőtt a Nagy Nap előtt történt még egy s más, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Igen kalandos utam volt eddig a napig.

Tudom, ez is olyan, mint a másik blogom.
Az előszó egy kis jelenet a főszereplő jövőjéből. Ne kérdezzétek, nem tudom mért, de valahogy így tudom elkezdi a történeteket.
Bemutatkozást nem írok, mert majd a történetből kiderül úgyis minden ;)

Hi :)

Halihóóó!:)
Mondhatni megálmodtam egy történetet :D.
Igazság szerint volt egy álmom... napról napra továbbszőttem és lett belőle egy szép kis regény :)
Valószínűleg az emberek többségének elege van már a fanfictionokból, de valahogy úgy érzem meg kell osztanom valakivel/valakikkel. Barátaim közül sokan tudják, hogy szeretek írni, de nem szívesen mutatom meg az irományaimat... nem is tudom mért. :/

Ez egy nem éppen átlagos történet.
És, hogy felhívjam a figyelmet, a sablontörténetektől miben tér el az enyém...
... egy lány aki félig magyar, félig angol.
... egy lány akit nagyon féltenek a szülei.
... egy lány akinek van egy múltbéli rossz emléke.
... egy lány aki nonstop zenét hallgat.
... egy lány akiénél vegyesebb zenei ízlést még senki nem látott.
... egy lány aki könnyen barátkozik.
... egy lány akinek csak egy legjobb barátja van aki habár nincs mindig mellette, akkor is végigkíséri az életét.
... és a legfontosabb egy lány aki nem szereti és nem ismeri a sztárokat.

Rosalie 'Lisa' Breath-t különösképpen nem foglalkoztatják a sztárok. Bár imád zenét hallgatni, amikor csak teheti bekapcsolja a Music Channel-t, de nem érdekli, hogy milyen botrányba keveredett Nicki Minaj vagy Kristen Stewart tényleg megcsalta-e Robertet. Ám egyszer, amikor bátyjánál lakik két hétig szülinapi ajándékként Londonban, összefut egy sráccal, aki miatt aztán belecsöppen abba az őt sosem foglalkoztató rohanó, magánéletmentes világba.